Amikor vezető politikusaink mintegy mellékesen visszavonják a felvilágosodást, ostobaságot kiáltunk fennszóval, de a szívünk mélyén érezzük a dementorok leheletét. Hátha tényleg véget ért a szabadság kora. (Milyen jó összefoglaló címe lehetne ez Hobsbawm történeti tetralógiájának.) Ami helyette jön, azt én vonakodva nevezném populizmusnak, mert ahhoz mégiscsak lelkesíthető tömegek kellenek, ennek pedig momentán – és nekem úgy tűnik, tartósan is – híján vagyunk. Ez akár meg is nyugtathatna minket, de nem nyugtat meg. Mert a bázis, amelyen a Nemzeti Együttműködés Rendszere igazán nyugodni képes, nem a tömegek aktív rajongása, hanem valami más. Valami, ami a maga fagyosságában talán még ijesztőbb, mint a bódult lelkesedés.
Én nem vállalkozom elemzésre, mert kevés vagyok hozzá. (Szorongva látom: mintha mások is így lennének ezzel.) Ez az írás tisztán etikai oldalról közelíti meg a problémát. Gyengeség ez, de talán mégsem fölösleges ezt fölvállalva leírni azt, amit gondolok. A késő modernitás három főbűne – így nevezem én azt a valamit, ami hosszú távon is megalapozhatja a Nemzeti Együttműködés Rendszerét. Olyan bűnök ezek, amelyekben – többé vagy kevésbé persze, de – mindannyian osztozunk. És ezért már észre sem vesszük, hogy vétkezünk. Vétkezünk-e tényleg? Ha etikai horizontunkat a felvilágosodás és a szabadság határozza meg, akkor igen. De így van-e még vajon?
Idiotizmus
Közhely, hogy a görög ἰδιώτης szó egyik – és valószínűleg elsődleges – jelentése ’magánember’ szemben a közéleti emberrel és a polisz tisztségviselőivel. Én most – elismerem, vitatható módon – ebben az értelemben használom, és nem akarok semmi olyasmit sugallni ezzel, hogy a magánemberek hülyék, csak egyszerűen nincs igazán jó szó arra, amit ki akarok fejezni: a magánéletbe való visszahúzódásra. „Az okos enged” – ez korunk jelszava. Nem kell az ügyeinkért a nyilvános szférában megharcolnunk, mert nem fontos. Legalábbis nem a legfontosabb. És kockázatos is. Egyszerűbb és biztonságosabb, ha megtaláljuk a problémák egyéni megoldását. Van elég bajunk a közéletet uraló demagógok szónoklatai nélkül is. A polgár, a politész általában ellenszenves ember, aki nyilván karriert akar csinálni, azért hőzöng. Vagy megoldatlan komplexusai vannak. A legtöbben normális idiótészek vagyunk: hagyjuk megtörténni a dolgokat. És azok megtörténnek.
Tudatlanság
Tévedni emberi dolog. De felelőtlenség. Persze, igaz, bárki tévedhet, nincs olyan okos ember, aki mindig mindent tisztán lát. De ha folyamatosan a sötétben tapogatózunk, az azért rajtunk is múlik. Borongunk, hogy a fiatalok nem olvasnak, és közben nem vesszük észre, hogy ez nem nemzedéki kérdés: a „hivatásos olvasók” szűk körét leszámítva az embereknek már nem fontos a műveltség. Élethosszig tartó tanulásról beszélünk, és valóban újabb és újabb tanfolyamokon gyűrjük magunkba a közvetlen haszonnal kecsegtető tudást, miközben elvész az igény a világ – a mi világunk – átfogó megismerésére. Elfelejtjük a múltat. Annyira fogva tart a jelen, hogy észre sem vesszük a kollektív amnéziát, amely a történelemmel együtt eszményeinket is kisöpri a memóriánkból. Nincs szükség Bradbury tűzoltóira ahhoz, hogy elveszítsük a könyveinket. Elég, ha nem nyúlunk hozzájuk. Nem tudjuk, mi történik velünk, de nem is nagyon érdekel.
Részvétlenség
A nagy katasztrófák és a megrázó betegségek megmozgatják az embereket, de hétköznapjainkból kiveszett a részvét. Megtanultunk együtt élni a nyomorral. Az utcán alvó mocskos és beteg embertársunk látványa éppúgy hidegen hagy, mint annak a híre, hogy polgártársaink elveszítették az állásukat. Sőt: utáljuk őket. A hajléktalant, mert büdös, és mit keres az én életteremben, az elbocsátottat, mert mostantól segélyből fog élni, az én adómból ahelyett, hogy dolgozna. Az agresszív reflexek kiszorítják a részvétet. És végül is nem segíthetünk mindenkin. Ezért inkább nem segítünk senkinek. Nekünk is alig jut, és utóvégre a családunkért vagyunk elsősorban felelősek. És ez nem a mi családunk problémája. Még.
*
Mi következik mindebből? Következik-e valami? Én nem tudok okosabbat, csak hogy nem szabad ebbe belenyugodni. Talán ez a jövő, de hátha nem. Ha hiszünk még a szabad akaratban, meg kell próbálni ellenállni.
Szervezkedj, tanulj, segíts!
Itt az ideje, hogy egymásra találjanak a szabadság barátai. Nem azért, hogy megdöntsük a kormányt. Bizonyos értelemben ennél sokkal többről van szó. A közélet helyreállításáról. Arról, hogy vannak a polisznak olyan ügyei, amelyeket csak a közakarat nyilvános artikulálásával lehet megvalósítani. Hogy ragaszkodunk a nyilvános vitához. Hogy nem mondunk le az információhoz való jogunkról. Hogy ami bennünket érint, azt nem intézhetik el a hátunk mögött, legyen szó akár az utcanevek megváltoztatásáról, akár iskolák bezárásáról, akár az egészségügy reformjáról. A világháló ebben óriási segítség, de nem pótolhatja a személyes találkozásokat. Meg kell ismernünk egymást. Soha nem lesz egy normális politikus sem ebben az országban, ha nem lesz közélet, amely kitermeli az ilyen embert.
Itt az ideje, hogy leporoljuk a könyveinket. Ha már elfelejtettük, mit jelent az alkotmányosság, akkor csak legyintünk, ha megsértik azt. Ha nem értjük az árak mozgását, csak hőzöngeni tudunk, hogy mért magasak az árak. Tanulni kell történelmet, filozófiát, közgazdaságtant, természettudományokat és technikát, olvasni kell a klasszikus irodalmat, meg kell ismerni az évszázadok tapasztalatait, mert különben csak sodródunk az elemek játékszereiként.
Itt az ideje, hogy belássuk, vannak, akiknek még nálunk is rosszabb, és szükségük van a segítségünkre. Ha az önzetlen önkéntes segítőmunka nem válik az életünk szerves részévé, akkor lassan kihal belőlünk a részvét. Észre sem vesszük talán, mert borongani akkor is tudunk majd. De egy társadalommal, amelyben nem dolgozik a részvét, bármit meg lehet csinálni.
