1. Egyértelműnek tűnik, hogy akkor gondolkodunk irracionálisan, ha egymásnak ellentmondó állításokban hiszünk. Több állítást akkor nevezek ellentmondónak, ha azokból mind az "Igaz, hogy p" hiedelem, mind az "Igaz, hogy nem p" hiedelem levezethető. Az ilyen ellentmondások persze túlságosan gyakoriak mindannyiunk elméjében ahhoz, hogy jelenlétüket globálisan irracionalizmusnak bélyegezzük. Én legalábbis szükségét látom némi megszorításnak. Egyrészt, ha az ellentmondás nem tudatos, az nevezhető a gondolkodás hanyagságának, de nem feltétlenül nevezhető irracionális gondolkodásnak. Saját példa: hihetek abban (egy darabig), hogy időnkét a fölöttem lakó szomszéd tevékenységét hallom, miközben tudom, hogy a legfölső emeleten lakom. Egyszerűen soha nem gondolok egyszerre mindkét hiedelmemre. Nagyon meglehet, hogy buta vagyok, de nincs szó arról, hogy a gondolkodásom ettől irracionális lenne. Az sem irracionalizmus, ha tisztában vagyok ellentmondó meggyőződéseimmel és azzal is, hogy ezek ellentmondanak egymásnak. Ha ezt problémaként élem meg, és tudom, hogy – gondolkodási, ismeretszerzési – feladataim vannak ezzel kapcsolatban, akkor nagyon is racionális módon járok el. Az ellentmondó hiedelmek akkor és csak akkor utalnak irracionális gondolkodásra, ha tisztában vagyok az ellentmondással, de az nem érdekel. Pl. a hiedelmem szeszélyesen változik (egyik nap hiszek a homeopátiában, másik nap nem), vagy egyszerűen nem igényem ez a racionális koherencia.
2. Mi vezet egymásnak ellentmondó hiedelmekhez? Ez azt a kérdést veti föl, hogy milyen alapon fogadunk el egy állítást igaznak (azaz olyannak, amiben hinni fogunk). A racionalizmus hagyományos válasza (amit én el is fogadok) az, hogy bizonyítékok támasztják alá, és más hiedelmeimmel koherens. (Ez talán nem is két dolog, hiszen az elme nézőpontjából a bizonyítékok is hiedelmek.) Összefoglalóan azt mondhatjuk, hogy hitünk érveken vagy – ahogy Kelemen János fordítja az angol "rationale" szót – indokokon alapul. (Kelemen János: Lukács racionalizmusa: Az ész trónfosztása védelmében. In: Uő: Lukács György racionalizmusa. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest, 2018.) A hiedelmek kialakulásának azonban lehetnek irracionális okai is, pl. vágyvezérelt gondolkodás vagy szociológiai nézőpontból egyszerűen az érdekek.
3. Ezek az irracionális hiedelmek azonban nem feltétlenül a koherencia iránti közömbösségen alapulnak, ahogy arról az 1. pontban szóltam. Sokkal gyakrabban működik az elmében a koherencia iránti racionális igény, és ez úgy valósul meg, hogy az elme szűrőket alkalmaz: bizonyos információkat beenged, másokat elhárít. Értelemszerűen azokat az információkat (bizonyítékokat) zárja ki, amelyek ellentmondanak az érzelmi okokból preferált, illetve érdekeken alapuló hiedelmeknek. Az ilyen szűrők alkalmazása szerintem az irracionális gondolkodás legtipikusabb megnyilvánulása.
4. Mivel a bizonyítékok, illetve hiedelmek majdnem mindig más emberektől származnak, külön fontos kérdés, hogy "ki mondta". Első pillantásra jellegzetesen irracionális reakció, ha egy hiedelmet azért fogadunk el, mert bizalmunk van abban, aki mondta. Ez sokszor valóban így van. Ha pl. egy influenszer állításait azért hisszük el, mert vonzó, és ügyesen forgatja a szavakat, ez aligha nevezhető racionális magatartásnak. A dolog azonban bonyolultabb. Az ismeretszerzés folyamatában a bizalom (ami nem nagyon más, mint a tekintély) alighanem megkerülhetetlen tényező. Megszámlálhatatlanul sok olyan ismerettel rendelkezünk, amelyeket valójában soha nem ellenőrzünk, és nincs is rá igényünk, de gondolkodásunk ettől mégsem válik irracionálissá. Tudni vélem például, hogy IV. Béla a tatárok elől Dalmáciába menekült, pedig soha nem vizsgáltam meg kritikailag a vonatkozó forrásokat. Egyszerűen elhiszem, hogy így volt. Milyen alapon? Mondjuk, mert így van leírva minden tankönyvben. Ez persze elég gyenge lábakon álló érvelés. Ennél fontosabb, hogy egyrészt tudomásom szerint a források vizsgálatát helyettem elvégezték a témában járatos szakemberek, másrészt – ugyancsak tudomásom szerint – ezt eddig nem vitatta senki. Hiedelmem így a magyar történettudományba vetett általános bizalmon (azaz a tudományos kutatás tekintélyének elismerésén) alapul. Racionális-e ez az attitűd? Mindenesetre érvekkel alátámasztható az a hit, hogy a tudomány általánosan elfogadott állításai bizonyítékokon alapulnak. Másrészt tisztában vagyok vele, hogy amennyiben a jövőben kételyek merülnek föl IV. Béla menekülésének körülményeivel kapcsolatban, ez az általános bizalom már nem lesz elegendő, és mégis közelebbről meg kell nézni a pro és kontra bizonyítékokat (már amennyiben valamiért érdekel ez a kérdés). Összességében tehát az az állításom, hogy a tekintély elismerése és a tekintéllyel való érvelés megfelelően körülbástyázva összeegyeztethető a racionális gondolkodással.
5. A racionalitás kérdése azonban nemcsak a gondolkodásunkkal, hanem a cselekedeteinkkel kapcsolatban is fölmerül. Éppen a racionalitás tesz képessé arra, hogy terveket készítsünk, azokat mérlegre tegyük, és úgy cselekedjünk, ahogy azt helyesnek tartjuk. A racionális cselekvésnek szillogizmus-szerkezete van: (1) ha valaki elesik az utcán, helyes dolog segíteni neki; (2) jaj, valaki elesett az utcán; (3) fogom magam, és segítek neki. Ez persze nem igazi szillogizmus, mert az elméletből átcsúszik a gyakorlatba, de talán érzékeltet valamit a gyakorlati racionalitás szerkezetéből.
6. Mikor beszélhetünk irracionális cselekvésről? Én a magam részéről nem haboznék idesorolni azt az esetet, amikor cselekvésünk elméleti premisszái nem állják ki a racionalitás próbáját. Ez az állítás nem triviális, mert lehet érvelni amellett, hogy a "(1) a homeopátia általában mellékhatások nélkül gyógyítja a megfázást; (2) meg vagyok fázva; (3) beveszek egy homeopátiás szert" típusú cselekvés önmagában racionális függetlenül attól, hogy az (1) premissza racionálisan megalapozott-e. Úgy gondolom azonban (ez egyelőre egy sejtés), hogy koherensebb elmélethez jutunk, ha nem különítjük élesen el az elméleti és a gyakorlati racionalitást.
7. Triviálisnak tűnik ezzel szemben, hogy cselekvésem irracionális, amikor egyáltalán nem áll mögötte érvekkel alátámasztható megfontolás. Amikor tehát az érzelmek, a szenvedélyek, a pillanatnyi nyers érdekek a meghatározóak. Világos, hogy ez nem mindig baj, hiszen a racionalitás senkinek az életét (cselekvéseit) nem uralja teljesen, ez nem is lehetséges, és nem is kívánatos. Amikor a Frida c. filmben Frida és Diego megállapodnak, hogy személyes kapcsolatukban szigorúan "elvtársak, kollégák, barátok" lesznek, erre kezet ráznak, majd egymás karjaiba borulnak, és kezdetét veszi egy hosszú, szenvedélyes szerelmi viszony, az egyrészt jó példa a cselekvés szillogizmusának irracionális fölborítására, másrészt viszont kevesen kárhoztatnánk ezért őket. Ugyanakkor az is könnyen belátható, hogy az élet nagyon sok területén – eminensen azokon a területeken, ahol egyéni és közösségi tervezésre van szükség – az irracionális cselekvés szűkíti a mozgásterünket, végső fokon a szabadságunkat.
8. A fentiekből talán látható, hogy mind az elméleti, mind a gyakorlati irracionalizmus kétfelé ágazik. Nevezzük ezt A és B típusú irracionalizmusnak. Az A típusú irracionalizmus fő jegyei:
- vágy- és érdekvezérelt hiedelmek,
- az új információk tendenciózus szűrése annak érdekében, hogy uralkodó hiedelmeink ne sérüljenek,
- a tekintélyek döntő szerepe a gondolkodásban,
- az ily módon torzított hiedelmeket követő cselekvés.
Ez az irracionalizmus leírható a kritikai gondolkodás hiányaként, de éppúgy az "önkritikai gondolkodás" (az önreflexió) hiányaként is, amennyiben nem nyitott a tőle különbözően gondolkodók üzeneteinek szubverzív hatásaira.
A B típusú irracionalizmus fő jegyei:
- inkoherens hiedelmek, a koherenciára való törekvés hiánya,
- bizalmatlanság minden a valóságról szóló üzenettel szemben,
- közömbösség a cselekvések érvekkel való alátámasztása iránt.
A kétféle irracionalizmust nem választja el "kínai falszerű szakadék". Az A típus kódolt következménye a rendszeres kudarc, amely könnyen vezethet B típusú kiábrándultsághoz. A B típus viszont gyakran párosul a biztonság iránti vággyal, amely megtalálhatja tárgyát egy váratlanul jelentkező tekintélyben és annak tanításában.
9. Irracionális mentalitásról akkor beszélek, amikor a fentiekben kifejtett irracionális gondolkodás korjellemzővé válik. Ez nem azt jelenti, hogy kizárólagosan uralkodik, de azt igen, hogy a racionalitást (az igazság keresését) olyan általános bizalmatlanság övezi, amely alól osztály- és réteghelyzettől függetlenül senki sem tudja teljesen kivonni magát. Állításom szerint ez a későkapitalizmus mentalitása, de erről most csak ennyit.
(Erre az írásra a legközvetlenebb hatást Huoranszki Ferenc Gyakorlati racionalitás és akaratgyengeség c. esszéje gyakorolta, Magyar Filozófiai Szemle, 2011/1. De nem követem mindenben, sőt bevallom, nem is tudtam mindig követni. Ami nem kritika, hanem vallomás a saját IQ-m korlátairól.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése