Az alábbiakban kísérletet teszek a vallásos hit olyan fogalmának körvonalazására, amely egy szekularizált és posztmodern közegben is működőképes lehet. Meggyőződésem ugyanis, hogy minden vallás központi kérdése az, hogy mit jelent hinni. Nyilván úgy kellene erről a kérdésről írni, hogy a bejegyzés tele legyen metafizikai és teológiai hivatkozásokkal. Talán egyszer erre is sor kerül, de ez most az iskolázatlan elme gondolatforgácsa csak. Négy gondolat köré rendezem a meghatározást.
Hit és tudás
Régen azt gondoltam, kétféle ember van. Az egyik képes hinni olyan dolgokban, amelyek nem bizonyíthatóak, és a bizonyításnak ez a hiánya nem is zavarja. A másik típusú ember -- és magamat is ehhez a típushoz soroltam -- mindenben kételkedik, és csak azt tekinti valódi tudásnak, amely legalább elvileg alávethető bizonyos racionális próbáknak. Ma azt gondolom, nem tolerálható az olyan hit, amely a tudás igényével lép fel. A nem tolerálható persze nem azt jelenti, hogy üldözni kell, csak azt, hogy nincs mit tisztelni rajta. Ha valaki tudni véli, hogy a Biblia közvetlenül Isten szava, vagy hogy Jézus a Szentlélektől való, és ezt ugyanolyan tudásnak tekinti, mint hogy Judea római provincia volt, csak éppen nem tart igényt e tudás racionális bizonyítására, nos, az ilyen embernek egyszerűen nincs igaza.
Különbséget kell tenni hit és tudás között. Más szavakkal: a hit nem igényli, hogy feladjuk a tudásra vonatkozó bizonyítási igényünket. Hinni a kánai menyegző csodájában nem azt jelenti, hogy történelmi tudásunkat ki kell egészíteni egy újabb történelmi ténnyel, azzal, hogy ekkor és ekkor egy Jézus Krisztus nevű személy Kánában borrá változtatta a vizet. Nem, ez valami egészen mást jelent. De mit?
Metaforikus beszéd
Amiben hiszünk, az valójában rejtély. Semmi okunk azt hinni, hogy birtokában vagyunk a kulcsnak, amely kinyitja a "titkok kamráját". A vallásos szövegek, a szent szövegek mindig költői módon próbálják megközelíteni ezt a titkot. Nem véletlen, hogy bár a teológusok szívesen alkotnak rendszerező műveket, az ősi szent szövegek soha nem ezen a diszkurzív, vitára nyitott nyelven szólnak hozzánk, hanem történetek és homályos utalások által. Szigorúan véve a szent szövegek mindig tele vannak ellentmondásokkal. A valláskritika szeret ezeken nevetni, de azt hiszem, nincs oka rá. Az ellentmondások figyelmeztetnek arra, hogy nem szó szerint értendők ezek a szövegek: értelmezésre és magyarázatra szorulnak. Ez a homályosság azonban valószínűleg nem Isten játéka, hanem abból a kínból fakad, hogy őseink szavakba akarták önteni azt, ami emberi értelmünk számára felfoghatatlan.
Bizalom
A hit persze nem merő filológia és hermeneutika. A hit nem azonos a mások hitéről szóló tudással. A hit mindenekelőtt elköteleződés egy hagyomány mellett. Hinni azt jelenti, hogy bizalommal fordulok egy tradícióhoz és ahhoz a közösséghez, amely ezt a tradíciót felvállalja és továbbviszi. A hitről szóló beszéd persze metaforikus és szimbolikus, de ennek a metaforikus beszédnek többféle tradíciója alakult ki, és hívő embernek csak azt nevezem, aki felvállal egy ilyen tradíciót, elfogadja annak szertartásait is, és bízik abban, hogy ennek révén közelebb kerül a titokhoz.
Metafizikai hiány
Ha az ateista olvasónak volt türelme eddig elolvasni ezt az okoskodást, már biztosan megfogalmazódott benne a kérdés: jó, de minek? Mi szükség van arra, hogy a tapasztalati világon túl is keressünk valamit, amiről igazán biztosan amúgy sem tudhatunk semmit? Ha vannak titkok az életünkben -- márpedig vannak --, akkor azok kifürkészésére ott van a tudomány, és valóban úgy tűnik, a tudomány egyre többet és egyre pontosabban tud a tapasztalható világról. A hit iránti igényről van itt szó, ami nyilván csak azokban merül fel, akik érzik "eszméik közt az űrt", a hiányt, hogy a természettudományos gondolkodás nem tud minden kérdésre választ adni. A filozófusok istenérvei nem alkalmasak semmiféle vallás megalapozására, de a Isten iránti igényt sok szempontból megmagyarázzák. A végességre és végtelenségre vagy a végső okra vonatkozó kérdések valóban komoly kérdések, és még komolyabb az akaratszabadság és a determinizmus dilemmája. Vagy ahogy Heidegger feltette a maga homályosságában is kínzó kérdést: "Miért van egyáltalán létező, és miért nincs inkább semmi?"
A hit ilyen felfogásának néhány kínos következménye
Ha az ember veszi a bátorságot, hogy általános dolgokról írjon, általában kétféle kétség gyötri egyszerre. Az egyik, hogy talán ostobaság az egész, és az okos kritikus majd egyetlen ellenérvvel lesöpri az asztalról. A másik, hogy nincs is ebben semmi új, lényegében mindig mindenki így gondolta. Az utóbbi szorongást próbálom enyhíteni az alábbiakban azzal, hogy néhány következményt explicitté teszek.
Egy vallás követőjének lenni nem jelent többlettudást és szellemi magasabbrendűséget. Sokunk közös vonása a vágy a magasabb igazságokra. Attól, hogy egyikünk vagy másikunk elköteleződött egy tradíció mellett, még nem jelenti azt, hogy ő az igazság birtokába jutott. Az irgalmas szamaritánus példája egészen világos: aki semmit nem tud az általunk tisztelt tanításról, akár messzebbre is eljuthat az Istenhez vezető úton, mint mi magunk. Ez óvatosságra int például a térítéssel, az evangelizációval kapcsolatban. Az persze jó, ha segítünk egy másik embert, hogy megtalálja az útját Istenhez. Az is természetes, hogy ilyenkor a saját vallásunkat kínáljuk fel neki. Ahogy a szülők is bevezetik gyerekeiket az általuk tisztelt szertartások és tanítások világába. Nem erről beszélek, amikor térítést emlegetek. Azt ígérni, hogy ha csatlakozol, jobb lesz neked, sokszor félrevezető, mert általában nem lesz jobb. Vannak helyzetek, amikor praktikus. Ha a vallás segít embereknek, hogy kiküzdjék magukat a bűnözés, az alkohol vagy a kábítószer mocsarából, akkor persze, hogy meg kell emelnünk a kalapunkat a térítők előtt. De félő, hogy ez csak olyan szociálpszichológiai hatás, amelyhez hasonló a sporttal, a közösségszervezéssel vagy akár a politikával is elérhető. Általánosságban azt ígérni, hogy ha csatlakozol, közelebb kerülsz Istenhez, a titokhoz: ez valószínűleg nem fair.
Másrészt a hit ilyen felfogása arra is rákényszerít, hogy másképp gondolkodjunk a dogmákról. Ha egy vallás követője vagyok, bizonyos alaptanításokat el kell fogadnom. Nemigen lehetek úgy keresztény, hogy nem hiszek a kereszthalál megváltó erejében. De vajon kritika nélkül el kell-e fogadnom mindazt, amit a hívőknek akár a többsége is képvisel? Vagy hinnem kell-e mindabban, amit az egyház legfőbb tanító hivatala előír? Meglehet szükség van egy egyházon belül ún. hivatalos tanításokra (tudom, hogy nem minden egyházban van ilyen, de hajlamos vagyok azt gondolni, hogy ez nem rossz dolog), de ezeknek a tanításoknak vitathatóknak kell lenni egyszerűen azért, mert a hit nem tudás, és egy csomó dolgot egyszerűen nem tudunk, még ha van is véleményünk arról, hogy mit helyes gondolni róluk.
