Nem könnyű

Hozzá kell szoknunk, hogy kibaszott nagy zsenik 79 évesen is egy ötéves szintjén állnak politikailag, a zsarnokot támogatják, és összevissza beszélnek. Ez van, nyilván a kettő nem függ össze.

Freud aknamunkája

A "beszállókártyát" rendszeresen "bosszúállókártyának" olvasom. Valami baj van velem? #félreolvasás

Arról, hogy mi a sztrájk

Pedagógusok figyelmébe: sztrájk akkor és csak akkor van, amikor leáll az üzem. Nincs olyan, hogy magányos sztrájk, nincs olyan, hogy fakultatív sztrájk. Mondjuk ki újra és figyelmesen: csak az a sztrájk, ha leáll az üzem.

Már késő

Anyám szerette a magyar nótát. Ha néha színházba eljutott, mindig operettre ment. Megkérdezném tőle, szerette-e Horváth Pistát, aki akkoriban nagy sztár volt, én meg most lettem a rajongója. Megkérdezném, de már nem tudom.

Hagyomány, tekintély, demokrácia

A demokrácia alapelve, hogy "a többség dönt". Ugyanakkor a politikai elmélet alapjaihoz tartozik, hogy – legalábbis a modern demokráciákban – ez csak az egyik alapelv. Legalább ilyen fontos, hogy a többség nem hozhat akármilyen döntést, bizonyos alapvető értékekhez, amelyek a demokrácia, pontosabban az alkotmányosság fundamentumát alkotják, ragaszkodni kell. Ilyen értékek mindenekelőtt az emberi és polgári jogok (beleértve a polgárok pártatlan tájékoztatásának elvét), valamint a hatalommegosztás és a jogállamiság. Igen ám, de ha ezek az elvek nem a többségi akaraton alapulnak (azaz többségi akarattal nem visszavonhatók), akkor mi legitimálja érvényességüket? Úgy gondolom, hogy egy hagyomány, az alkotmányos jogállam és a demokrácia hagyománya.

Ez talán különösen hangzik, mert a felvilágosodás óta a Hagyomány és az Ész két ellentétes princípiumnak számít, és a demokrácia éppen arról szól, hogy a döntések egy racionális diskurzusban születnek, amelyben minden résztvevő egyenlő: csak az érvek számítanak, és nem a tekintély. Márpedig minden hagyomány erejét a tekintély adja, azaz egy hagyomány azért tartalmaz érvényes iránymutatást a döntéseinkre nézve, mert tiszteljük azokat, akik azt képviselik, mintegy megjelenítik: a szüleinket, a tanárainkat, tudósokat, művészeket, sőt általában az értelmiséget, intézményeket (pl. az egyházat), történetek hőseit stb. A demokrácia talán kevéssé elemzett sajátossága, hogy legmélyebb alapjait tekintve ő is ilyen hagyományokon nyugszik. Ezzel a hagyománnyal és a hozzá kapcsolódó történetekkel jó esetben az iskolában találkozunk, miközben az általános műveltség alapjait sajátítjuk el, mert a műveltség maga sem más, mint az elsajátított hagyomány. De nemcsak az iskola alapozza meg ezt a kultúrát, hanem a köztéri szobroktól kezdve a filmekig és a regényekig nagyon sok minden.

Az iskolában persze (elvileg) nemcsak a demokrácia hagyományát (pl. az emberi jogok tiszteletét) sajátítjuk el, hanem sok más hagyományt is, megtanuljuk tisztelni (hangsúlyozom: elvileg) a tudást és mindazokat az embereket, akik a tudást képviselik a társadalomban. Bízunk bennük, és ezért nem kérdőjelezzük meg lépten-nyomon a társadalmat működtető fundamentális elveket.

Na most az van, hogy a 20. század utolsó harmadáig ez nagyjából tényleg így volt, sőt nálunk még tovább is, kb. az ezredfordulóig. Ekkor azonban valami radikálisan megváltozott. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy tisztán látom ennek az okait. Elmélkedtem erről a kérdésről például itt (vagy ugyanez videó formában). A lényeg, hogy korunk egyik fő jellemzője a hagyományos műveltség (és vele a hagyományok) tekintélyvesztése, aminek oka (vagy következménye? fene tudja ebben a posztmodern világban) általában a tudás és a tanultság tekintélyvesztése. A politikában ez sokféle, gyakran egymásnak ellentmondó formában nyilvánul meg. Orbánra gyakran azt mondják (meg Trumpra és sok más politikusra), hogy gátlástalan. Ez azonban nem valami személyes tulajdonság, vagyis hát eléggé mindegy, hogy mennyire személyes. A lényeg, hogy politikájából a demokratikus hagyomány "gátlásai" hiányoznak, és ezt megteheti, mert már a "nép" sem érti, hogy miért kéne "tabukat" tisztelni. Én ezt nevezem populizmusnak. De a meg nem gondolt "tabudöntögetés" az elnyomottak körében is megjelenik, és ott is megvannak a veszélyei.

A veszély világos: a demokrácia szétporladása. Ezt látjuk, valószínűleg látja mindenki. Amire föl szeretném hívni a figyelmet, az az, hogy emögött észre kell venni a műveltség tekintélyvesztését.

Nagy vita van erről

A fasiszta hatalomkoncentráció is jelen van a világban. Aztán, hogy ez elvezet-e a pedofíliához vagy nem, arról van egy nagyon nagy vita.

Orbán ma is beszélt

Imádom, hogy miközben az állam kinyilvánítja, hogy mi a jó, és mi a rossz szexualitás, a szülők nevelési jogával takarózik. Holott a magyar közoktatás úgy van szabályozva, hogy a szülőknek zéró beleszólása van abba, hogy mit tanítanak a gyereküknek. Én például (nagy)szülőként hiába kérem ki magamnak, hogy történelemből hazugságokat tanítsanak, ez senkit nem érdekel.

Magyarország előre megy

Nekem tetszenek a rögzített élelmiszerárak. Esetleg érdemes volna megfontolni Recsk újraindítását is.

Türkök vagyunk

Mégiscsak türkök vagyunk. A kazahok is elbaszi-nak hívják a diktátort.

Ennyit a nemekről

Örülök, hogy Novák Katalin személyében végre egy nő nyeri el azt a méltóságot, amelynek súlyát és tekintélyét Schmitt Pál és Áder János alapozta meg.

A kör bezárul

Gyakran jut eszembe az a szerző, aki valahányszor meg akart írni valamit, ellenőriznie kellett, nem írta-e meg már egyszer, mert különben simán újra nekilátott volna. Én is így vagyok ezzel, van egy sor gondolat a fejemben, és mint az öregek, akik mindig ugyanazt mesélik, én sem tudom, megírtam-e már őket nyilvánosan (blogbejegyzésekről beszélek persze), rá kell keresnem a dolgaim között. Most is utána kellett néznem, írtam-e már korábban erről a jeles esszéistáról. Hát írtam, de most sikerült újra megírnom.

Elárvult gyerekkor

Csak ma jöttem rá, mit is jelent, amikor mindenki meghal, aki a gyerekkorom környezetét alkotta: a szüleim, a testvéreim, a nagybátyám, a nagynéném, az unokatesóm (egy unokatesóm, akivel mindig lazább volt a kapcsolatom, él még, Isten éltesse sokáig). Szóval senki nincs már, aki emlékezne arra a világra. Maradtak az én emlékeim, de nincs kitől kérdeznem, ezek az emlékek már örökre szubjektívak maradnak, ameddig megmaradnak.