A demokrácia alapelve, hogy "a többség dönt". Ugyanakkor a politikai elmélet alapjaihoz tartozik, hogy – legalábbis a modern demokráciákban – ez csak az egyik alapelv. Legalább ilyen fontos, hogy a többség nem hozhat akármilyen döntést, bizonyos alapvető értékekhez, amelyek a demokrácia, pontosabban az alkotmányosság fundamentumát alkotják, ragaszkodni kell. Ilyen értékek mindenekelőtt az emberi és polgári jogok (beleértve a polgárok pártatlan tájékoztatásának elvét), valamint a hatalommegosztás és a jogállamiság. Igen ám, de ha ezek az elvek nem a többségi akaraton alapulnak (azaz többségi akarattal nem visszavonhatók), akkor mi legitimálja érvényességüket? Úgy gondolom, hogy egy hagyomány, az alkotmányos jogállam és a demokrácia hagyománya.
Ez talán különösen hangzik, mert a felvilágosodás óta a Hagyomány és az Ész két ellentétes princípiumnak számít, és a demokrácia éppen arról szól, hogy a döntések egy racionális diskurzusban születnek, amelyben minden résztvevő egyenlő: csak az érvek számítanak, és nem a tekintély. Márpedig minden hagyomány erejét a tekintély adja, azaz egy hagyomány azért tartalmaz érvényes iránymutatást a döntéseinkre nézve, mert tiszteljük azokat, akik azt képviselik, mintegy megjelenítik: a szüleinket, a tanárainkat, tudósokat, művészeket, sőt általában az értelmiséget, intézményeket (pl. az egyházat), történetek hőseit stb. A demokrácia talán kevéssé elemzett sajátossága, hogy legmélyebb alapjait tekintve ő is ilyen hagyományokon nyugszik. Ezzel a hagyománnyal és a hozzá kapcsolódó történetekkel jó esetben az iskolában találkozunk, miközben az általános műveltség alapjait sajátítjuk el, mert a műveltség maga sem más, mint az elsajátított hagyomány. De nemcsak az iskola alapozza meg ezt a kultúrát, hanem a köztéri szobroktól kezdve a filmekig és a regényekig nagyon sok minden.
Az iskolában persze (elvileg) nemcsak a demokrácia hagyományát (pl. az emberi jogok tiszteletét) sajátítjuk el, hanem sok más hagyományt is, megtanuljuk tisztelni (hangsúlyozom: elvileg) a tudást és mindazokat az embereket, akik a tudást képviselik a társadalomban. Bízunk bennük, és ezért nem kérdőjelezzük meg lépten-nyomon a társadalmat működtető fundamentális elveket.
Na most az van, hogy a 20. század utolsó harmadáig ez nagyjából tényleg így volt, sőt nálunk még tovább is, kb. az ezredfordulóig. Ekkor azonban valami radikálisan megváltozott. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy tisztán látom ennek az okait. Elmélkedtem erről a kérdésről például itt (vagy ugyanez videó formában). A lényeg, hogy korunk egyik fő jellemzője a hagyományos műveltség (és vele a hagyományok) tekintélyvesztése, aminek oka (vagy következménye? fene tudja ebben a posztmodern világban) általában a tudás és a tanultság tekintélyvesztése. A politikában ez sokféle, gyakran egymásnak ellentmondó formában nyilvánul meg. Orbánra gyakran azt mondják (meg Trumpra és sok más politikusra), hogy gátlástalan. Ez azonban nem valami személyes tulajdonság, vagyis hát eléggé mindegy, hogy mennyire személyes. A lényeg, hogy politikájából a demokratikus hagyomány "gátlásai" hiányoznak, és ezt megteheti, mert már a "nép" sem érti, hogy miért kéne "tabukat" tisztelni. Én ezt nevezem populizmusnak. De a meg nem gondolt "tabudöntögetés" az elnyomottak körében is megjelenik, és ott is megvannak a veszélyei.
A veszély világos: a demokrácia szétporladása. Ezt látjuk, valószínűleg látja mindenki. Amire föl szeretném hívni a figyelmet, az az, hogy emögött észre kell venni a műveltség tekintélyvesztését.
Ez egy nagyon jó gondolatmenet, amihez én csak annyit tennék hozzá, hogy a tudás/műveltség tekintélyvesztése valahogyan együtt jár(t) a szolidaritás eltűnésével, az önzés előtérbe kerülésével. Valahogyan ennek is szerepe van abban, ami most történik. No meg a tények relativizálásának is, de az valójában a műveltség hiányából következik.
VálaszTörlésSzerintem így van, a szolidaritás is olyan érték, amit nem szavazás erősít meg, hanem a hagyomány közvetít történetek segítségével elsősorban. Szerintem.
Törlés