Proletárdemokrácia

A marxizmus újra népszerű. A világ mai válságát – amit nem túlzás összeomlásnak nevezni – sokan a kapitalizmus válságának tekintik, és ennek elemzésére alkalmas eszköznek tekintik Marx kapitalizmuskritikáját. Ugyanakkor Marx víziója az osztály nélküli társadalomról kevéssé tud vonzó jövőképet mutatni a rendszerkritikus baloldal számára. Nemcsak azért, mert a kommunizmus víziója érzékletesen csak alig-alig megragadható – ez Marx korában sem volt másképp –, hanem azért sem, mert a hozzá vezető út, az "átmenet" marxi elképzelése is érthető módon sokat vesztett vonzerejéből a bolsevik hatalomátvétel óta. Magyarul: a ha valami oknál fogva a baloldal hatalomra kerülne, és lehetősége lenne egy antikapitalista átalakulás elindítására, egyáltalán nem világos, hogy milyen intézkedésekkel próbálkozna. A kommunista kiáltvány 10 pontban foglalja össze az első teendőket, és ezek félreérthetetlenül a termelési eszközök államosítása irányába mutatnak, nem éppen meglepő módon azok után, hogy néhány oldallal korábban a kommunisták elméletét "ebben az egy kifejezésben" foglalta össze: "a magántulajdon megszüntetése". "Ez természetesen egyelőre úgy történhetik csak meg, hogy a proletariátus zsarnokian beleavatkozik a tulajdonjogokba és a polgári termelési viszonyokba..." És 27 évvel később A gothai program kritikájában újra megjelenik ez a "zsarnoki beavatkozás". "A tőkés és a kommunista társadalom között van egy időszak, melyben a tőkés társadalom forradalmi úton kommunista társadalommá alakul át. Ennek megfelel egy politikai átmeneti időszak is, amelynek az állama nem lehet egyéb, mint a proletariátus forradalmi diktatúrája."

A proletárdiktatúra a marxi politikai elmélet központi fogalma, funkciója pedig az, hogy forradalmi úton – azaz erőszakkal – átalakítsa a termelési módot, mindenekelőtt a tulajdonviszonyokat. Azt állítom, hogy ez a koncepció ma is meghatározó eleme a radikális – azaz a kapitalizmus meghaladásának lehetőségében bízó – baloldal gondolatvilágának. Egyszerűen azért, mert nagyon mélyen beágyazott az a marxi meggyőződés, hogy ha nem az "alapot", azaz a termelési módot változtatja meg a forradalom, hanem "csak a felépítmény" bizonyos elemeit, akkor a változás szükségszerűen felszínes marad, és nem is lehet tartós. A helyzet azonban az, hogy ahol a tulajdonviszonyok radikális átalakítása megvalósult, és az ellenforradalom nem verte le a kísérletet – Oroszországban és a szovjet modellt követő országokban –, ott nem szűnt meg a kapitalizmus, legalábbis abban az értelemben, hogy nem szűnt meg a bérmunka, az árufétis és a kizsákmányolás, a társadalom inkább távolabb került az elképzelt kommunizmustól, és olyan szörnyűségekkel kellett szembenéznie, amilyenek korábban csak az emberiség rémálmaiban jöttek elő. De nem egyszerűen az a történelem tanulsága, hogy Sztálin és bűntársai "elárulták" a forradalmat (Trockij), nem is az, hogy egy elmaradott agrárországban, a világforradalom eszkalációja nélkül eleve nem volt esély egy ilyen projekt megvalósítására. Nem, nekem úgy tűnik, maga a projekt eleve ellentmondásos. Akárhogy is képzeljük el, hogy a munkásosztály kormányozza az országot, munkástanácsok formájában vagy másképp, szembe kell nézni azzal a ténnyel, hogy a munkás erre a feladatra felkészületlen. Nem azért, mert hülye, hanem mert (1) egyéb elfoglaltságai (a "meló") miatt nem volt ideje felkészülni, (2) eleve nem kapta meg azt a képzést, amely a hozzáértés elemi feltétele lenne. Megjegyzem, a szervezett munkásmozgalom nagyon is érzékelte ezt a hiányosságot, és a munkásság kulturális fejlesztését kezdettől fontosnak tartotta, sőt eredményes is volt ezen a téren. Mégsem hihető, hogy ez elég lenne a kommunizmus megvalósításához. Eleve fontos tény, hogy a munkásság szervezettsége a legfejlettebb országokban sem volt teljes (mármint az első világháborút követő forradalmi hullám idején, a mai helyzetről jobb nem is beszélni). Rosa Luxemburg Az orosz forradalomról szól pamfletjében külön nagy problémaként elemzi a lumpenproletariátus létét. Megjegyzendő, hogy a lumpenproletár itt nem elsősorban részeges munkást vagy ilyesmit jelent, hanem mindenekelőtt szervezetlen munkást. Egy ilyen totális munkásönigazgatás rendszerébe eleve bele van kódolva vagy az összeomlás, vagy egy élcsapat párt vezető szerepe, amelyben "hivatásos", azaz jól képzett forradalmárok a munkásosztály nevében gyakorolják a hatalmat. Hogy ez hogy vezet a hatalom elfajulásához és a korlátlanul tomboló erőszakhoz, az szépen tanulmányozható a létező szocializmus történetében.

Oké, ezt senki nem akarja. De akkor mit akarjunk? Vegyük tudomásul, hogy a kapitalizmusnak nincs alternatívája? Nem biztos, hogy ez az egyetlen út, de lehet, hogy egy másik út kialakításához el kell vetni a marxista politikaelmélet egy nagyon fontos tanítását. Nevezetesen azt, hogy a "politikai átmenet időszakában" föltétlenül át kell alakítani a termelési viszonyokat. Az, hogy a hatalom a baloldal (akár egy baloldali egységfront) kezében összpontosuljon, természetesen alapvető jelentőségű. A kérdés, hogy mit kezd ezzel a hatalommal. A "kisajátítók kisajátítása" olyan konfliktusokhoz vezet, amelyekből nem kerülhetnek ki győztesen a dolgozó osztályok. Nem fókuszálhatnánk-e ehelyett arra a brutális tényre, hogy a dolgozó tömegek – más nyelven megfogalmazva: a lakosság többsége – mesterségesen tudatlanságban vannak (van) tartva, és ezért képtelenek (képtelen) az önigazgatásra? A tudatlanság és kiszolgáltatottság társadalmi újratermelésének hatalmas gépezete az iskolarendszer. A modern közoktatás megteremtette szinte minden intézményes feltételét annak, hogy a műveltség mindenkié legyen, de jelenleg éppen ellenkezőleg a tudás kisajátításának gépezetévé vált. A feladat tehát az, hogy ezt a gépezetet a műveltség demokratizálásának eszközévé alakítsuk, azaz a "nevelő állam" megteremtse ennek anyagi és szervezeti feltételeit, és következetesen korlátozza azokat az erőket (a hazai és centrumtőkét), amelyek kifejezetten ellenérdekeltek ebben a projektben. Egy ilyen politikai rendszert méltán nevezhetünk proletárdemokráciának, mert bevallottan a dolgozó osztályok legfőbb érdekét képviseli: a tudás meghódítását. Ez lehet aztán a feltétele a termelési mód demokratikus átalakításának, és annak is, hogy szembenézzünk a civilizáció fennmaradását veszélyeztető katasztrófákkal.

A helyzet egyszerűen ez:

Ezernyi fajta népbetegség,
szapora csecsemőhalál,
árvaság, korai öregség,
elmebaj, egyke és sivár

bűn, öngyilkosság, lelki restség,
mely, hitetlen, csodára vár,
nem elegendő, hogy kitessék:
föl kéne szabadulni már!

S a hozzáértő, dolgozó
nép okos gyülekezetében
hányni-vetni meg száz bajunk.

Az erőszak bűvöletében
mit bánja sok törvényhozó,
hogy mint pusztul el szép fajunk!

Azok az írásaim, amelyekben az itt rövidre zárt oktatáselméleti hátteret részletesen kifejtem:

"...minden ház ablakán". Lemondhatunk-e a műveltség demokratizálásáról? In: Földes György, Antal Attila (szerk.): Igazságosság – demokrácia – fenntarthatóság. Társadalomelméleti tanulmányok. Napvilág Kiadó, Budapest, 2022.

Igazság és homályos tudat. A közoktatásról rendszerkritikai kontextusban. Taní-tani Online, 2023. augusztus 10.

Pedagógiai igazságkonstrukció. Taní-tani Online, 2024. október 26.