A fasizmus? Egy késő kapitalista mentalitás

Trump újabb hatalomra kerülése valószínűleg sokakat ráébreszt arra, hogy a 21. századi alt right tekintélyuralmi törekvéseket – köztük Orbán “választásos autokráciáját” – nem választja el “kínai falszerű szakadék” a nemzetiszocialista radikalizmustól (és ily módon a 20. századi totalitárius diktatúráktól). Ellenkezőleg: ezek az irányzatok átcsapnak egymásba, erőt merítenek egymásból, szövetségeket kötnek, és az alkotmányosság látszatára kínosan ügyelő rezsimek könnyen alakulhatnak terrorista diktatúrákká. Ez a körülmény viszont szükségessé teszi, hogy közös nevet találjunk ezeknek a rendszereknek. Magam a "fasizmus" kifejezést preferálom, vállalva a vádakat, hogy egy történelmileg konkrét jelenséget történelem felettivé általánosítok ezzel. Csakhogy éppen azt állítom, hogy a történelmi kontinuitás kimutatható, és nagyon is helyénvaló rámutatni arra, hogy az alkotmányos rend fokozatos felszámolásának milyen kifutása lehet egy kevéssé ellenálló környezetben.

Tehát a fasizmus fogalmának radikális kiszélesítésére teszek javaslatot. Mit nevezek hát fasizmusnak?

Azzal kell kezdeni, hogy fasizmusról egyáltalában csak akkortól kezdve beszélhetünk, amikor a tömegek politikai hangulatának és akaratának relevanciája van a hatalom legitimációjának szempontjából. Történelmileg ez az első világháború kora. Ezt előrebocsátva fasizmusnak nevezem mindazokat a politikai törekvéseket, amelyek a tömegek támogatására hivatkozva rendpárti értékeket követve korlátozzák (vagy kívánják korlátozni) a szabadságot. A rendpártiság egy fontos korlátozó tényező, mert nem minden tömegtámogatáson alapuló (vagy arra hivatkozó) autokráciát nevezek fasizmusnak. Fontos megkülönböztetni ettől a forradalmi diktatúrákat, amelyek éppen nem a renddel és a fennálló rend által kínált boldogsággal legitimálják magukat, hanem egy a jövőben megvalósítandó igazságos társadalom ígéretével. Ilyen forradalmi diktatúra volt Szovjet-Oroszország legalább a 20-as évek közepéig, ezután azonban "fasizmussá konszolidálódott".

Azt állítom, hogy a fasizmus nem valamiféle betegség vagy válságjelenség, amelynek specifikus okai vannak, hanem éppenséggel korunk meghatározó tendenciája, amelyet időnként a demokrácia epizódjai szakítanak meg. A fasizmus "a sötétség tengerárja", amely ellen időnként "ragyogó gátat épített a szellem". Minden ilyen "gát", minden sikeres ellenállás a fasizmussal szemben konkrét történelmi magyarázatra szorul.

Melyek azok a történelmi tényezők, amelyek az elmúlt több mint száz évet, és valószínűleg a belátható jövőt is a fasizmus korává teszik. Nagyon fontos látni, hogy a fasizmusnak két oldala van. Az egyik a tőkés osztályok törekvése. "Tőke és Fasizmus jegyesek / Minden külön értesítés helyett." Ezt József Attila 1930-ban írta, összhangban a Komintern hivatalos álláspotjával. Ma ezt leginkább dogmatizmusnak tekintik, én azonban hajlamos vagyok hasonlóképpen gondolkodni. A tőkének mindenkor érdeke a költségek csökkentésével, így a bérek leszorításával növelni a profitrátát és minimalizálni az ezzel kapcsolatos dolgozói ellenállást. Érdeke továbbá minden vészjelzés ellenére ignorálni a természeti környezet pusztulását, az ezzel kapcsolatos kritikus hangokat lecsendesíteni. Érdeke továbbá a kizsákmányolt perifériák elégedetlenségét, a migrációt stb. akár erőszakkal is féken tartani. Érdeke továbbá akár erőszakkal is megszerezni a szűkösen rendelkezésre álló erőforrásokat. Nem vitás, hogy ezek az érdekek a közszabadság korlátozásával sokkal könnyebben érvényesíthetők, mint a pluralista demokrácia körülményei között. Csakhogy a szabadság korlátozásához a tömegek – legalább hallgatólagos – támogatása szükséges.

A fasizmus másik oldala tehát a tömegtámogatás megszerzése. A "tömegtámogatás" persze egy nagyon tág fogalom: van, amikor lelkes tömegmozgalomról van szó, van, amikor hallgatólagos, belenyugvó támogatásról, van, amikor a választásokon leadott támogató szavazatokról, és van, amikor a terrorista elnyomástól lecsendesített, de engedelmesen lelkesedést imitáló tömegekről. A "támogatás" az utóbbi esetben is fontos legitimáló tényező. A tömegtámogatás egyik változatában sem képzelhető el megfelelő (fasiszta) ideológia nélkül. Ennek az ideológiának az egyik legjobb összegző megfogalmazása Umberto Ecótól származik, aki Az ősfasizmus szaga c. esszéjében már ezzel az erőteljes neologizmussal – ősfasizmus [Ur-fascismo] – kifejezte azt a törekvését, hogy a fasizmus fogalmát általánosítsa, felhívva ezzel a figyelmet a saját jelenében leselkedő veszélyekre. (Az írás eredetileg angolul jelent meg Eternal Fascism címen 1995-ben.) Tekintsük át röviden Eco 14 pontját!

1. Tradicionalizmus, a különböző, egymásnak ellentmondó hagyományok vegyítése anélkül, hogy az ellentmondásokat feloldaná.
2. A modern világ (a kapitalizmus és a felvilágosodás) elutasítása.
3. A cselekvés kultusza. Az okoskodás, a kultúra gyanús.
4. A kritika elutasítása: "...a véleménykülönbség árulás".
5. Minden másság elutasítása, rasszizmus.
6. A frusztrált középosztályokhoz fordul.
7. Nacionalizmus.
8. Az ellenség erejének mitikus felfújása, ugyanakkor hit abban, hogy az ellenség legyőzhető.
9. A harc kultusza.
10. Elitizmus, a gyengék megvetése. Mindenki lenézi az alatta levőket.
11. Hőskultusz. A hősi halál kultusza.
12. A férfiasság kultusza, szexizmus, a szexuális kisebbségek megvetése.
13. "Kvalitatív populizmus", amelyben a nép egy kiválasztott csoportjának a véleménye úgy mutatható be, mint a nép hangja. A hagyományos politikai intézmények megvetése.
14. "Az ősfasizmus «újbeszél»."

(Umberto Eco: Az ősfasizmus szaga. In: Uő: Az ősfasizmus szaga. Öt írás az erkölcsről. Európa, Budapest, 2022, 53-77.)

Ismerősek, nemde? A kérdés azonban az, miért gondolja bárki is, hogy ezekkel a badarságokkal népszerűségre lehet szert tenni. A legalaposabb szociálpszichológiai kutatás a fasiszta ideológia befogadására való készségről, az erre alkalmassá tevő pszichés diszpozíciókról valószínűleg az volt, amelynek eredményeit 1950-ben publikálta Theodor W. Adorno, Else Frenkel-Brunswik, Daniel Levinson és Nevitt Sanford a The Authoritarian Personality c. könyvben. A kutatás egyik érdekes és tanulságos eredménye az ún. F-skála (fasizmusskála) összeállítása, amely a fasizmus befogadására való pszichés beállítottságot komponensekre próbálta osztani. A skálát úgy állították össze, hogy olyan skálapontokat akartak kialakítani, amelyek az etnocentrizmus mérésére kisebbségi csoportok megemlítése nélkül alkalmasak. Az etnocentrizmus – a saját etnikum felsőbbrendűnek tekintése és a más etnikumokkal szembeni bizalmatlanság – tehát a pontok között nem szerepel, mert azt alapnak tekintették. A skála 9 komponensét az alábbiakban szó szerint idézem Sanford rövid összefoglalásából.

1. Konvencionalizmus. Merev ragaszkodás a konvencionális középosztályi értékrendhez. 
2. Behódolás. Behódoló, kritikátlan viselkedés a csoporton belüli idealizált erkölcsi tekintélyek előtt. 
3. Autoriter agresszivitás. Hajlam az olyan személyek kikeresésére, majd megvetésére, elítélésére és megbüntetésére, akik vétenek a konvencionális értékrend ellen. 
4. Anti-intracepció. A szubjektív, fantáziadús, gyöngéd viselkedésmód ellentéte. 
5. Babona és sztereotípia. A hit az egyén sorsának misztikus meghatározóiban; a merev kategóriákban való gondolkodás iránti hajlam. 
6. Hatalom és keménység. Elfogultság az uralkodás-behódolás, erős-gyönge, vezető-követő dimenziókkal kapcsolatban; azonosulás a hatalmon levőkkel; az erő és a keménység túlzott mértékű kinyilvánítása. 
7. Rombolási ösztön és cinizmus. Altalános ellenséges beállítottság, becsmérlése mindannak, ami emberi. 
8. Projektivitás. Az a meggyőződés, hogy a világban vad és veszedelmes dolgok folynak; a nem tudatos emocionális indítékok kifelé vetítése. 
9. Nemiség. Én-idegen szexualitás, túlzott törődés a szexuális dolgokkal, hajlandóság a szexuális erkölcsök ellen vétőknek a megbüntetésére.

(Nevitt Sanford: Az autoriter személyiség elmélete. In: Hunyady György (szerk.): Szociálpszichológia. Budapest, 1973, 384-405.)

A lista sajátossága, hogy szociálpszichológiai és pszichoanalitikus magyarázatokat kínál a fasiszta (azaz a fasiszta ideológia felé nyitott) beállítódásra, azaz azt sugallja, hogy valaminek el kell romolnia az ember életútján ahhoz, hogy ilyen fogékonyság alakuljon ki. Az mindenesetre első ránézésre is látszik, hogy a két lista (Ecóé és Sanfordé) összeilleszthető. Azt állítom azonban, hogy itt nem valamiféle betegségről, pszichés zavarról van szó, hanem korunk meghatározó mentalitásáról, amelynek központi kategóriája az irracionalizmus.

Lukács György 1933 és 1955 közötti korszakának igen rossz a sajtója, méltán, hiszen ez a nagy gondolkodó sztálinista korszaka volt. Különösen rossz a híre a korszakot lezáró filozófiai pamfletjének, Az ész trónfosztásának, amelyben – mint ismeretes – lényegében a Hegel utáni nem-marxista filozófia egészét irracionalistaként és így a fasizmus előkészítőjeként bélyegezte meg. Bár ez így nyilván elfogadhatatlan, nem szabad elsiklani a gondolat lényege fölött, ami megítélésem szerint ma is tanulmányozásra érdemessé teszi ezeket az írásokat. Ez pedig az irracionális gondolkodás és a fasizmus közötti affinitás középpontba állítása. Bár Lukács egy 1941-42-ben papírra vetett kéziratában egész meggyőzően érvel amellett, hogy a közvetlenül csak a szellemi elitet megérintő filozófiai irracionalizmus hogyan szivároghat le a tömeg közé, és válhat anyagi erővé a náci tömegmozgalomban, érdemes inkább fejéről a talpára állítani a problémát. Nem úgy van-e, hogy az irracionalizmus elsősorban a mindennapi életet jellemző mentalitás, amely egyes filozófiai szövegekben ugyan teoretikus alakot nyer, de mérgező hatását ettől függetlenül is ki tudja fejteni?

Nincs arra tér itt, hogy részletesen elemezzem ezt a mentalitást. Röviden arról van szó, amit József Attila „meg nem gondolt gondolat”-nak nevezett, és amelynek kapcsán Vágó Márta visszaemlékezése szerint „rövid gondolatmenetekről”, a gondolkodás „automatizmusairól” beszéltek (Vágó, 1975: 289). Ez jelentősen befolyásolja az igazsághoz  való viszonyunkat. A racionális és irracionális gondolkodás közötti különbséget jól világítja meg Kelemen János nagy heurisztikus értékű distinkciója: „hihetünk valamiben indokok alapján — vagyis azért, mert hitünk koherens más, igaznak bizonyult ismereteinkkel, s megfelelő evidenciák támasztják alá —" ez Kelemennél a racionalista megközelítés, "vagy hihetünk valamiben okok következtében, vagyis egyszerűen azért, mert a gondolkodás, a megfontolás és a mérlegelés határain kívül eső tényezők (például az érzelmek és a szenvedélyek) meghatározzák hitünket”. Ezt nevezhetjük irracionalizmusnak, legalábbis abban az esetben, ha az indokokkal való alátámasztás igénye zárójelbe kerül. Az „indok” szó használata itt talán nem magától értetődő: Kelemen az angol szövegben a „rationale” szót használja, amely közvetlenül utal a rációra. Irracionális mentalitás esetén az igazság keresése, bizonyítása, racionális mérlegelése szorul háttérbe.

Ha az ember így benne ragad a közvetlenségben, a gondolat nélküliségben és az igazsághiányban, hol találhat fogódzókat az élethez? Különösen felértékelődnek ezért egyfelől a konvenciók, a normalitás, és fenyegetővé válik minden, ami különös, ami más. Másfelől a biztonságot, a normalitás védelmét leginkább az erőtől, a tekintélytől, a hatalomtól lehet várni. Röviden: nem az számít, hogy igaz-e egy állítás, az amúgy is nagyon bizonytalan, hanem egyrészt, hogy megfelel-e annak, amit normálisnak gondolunk, másrészt hogy ki mondja. Az az állításom, hogy ez a mentalitás végigvonul a 20. és 21. századon (az utóbbival kapcsolatban nyilván hozzá kell tenni: egyelőre), és nem kis mértében felelős azért, hogy korunk a fasizmus kora.

Miért van ez így? Ez nyilván egy túldeterminált dolog, amely nem vezethető vissza egyetlen elvre. De érdemes megfontolni egy háromlépcsős történelmi modellt. Eszerint először is már a kapitalizmus általános természete (az eldologiasodás) is hordozza ezt a tendenciát, a részracionalitások, pl. a gőzgépen alapuló manchesteri textilipar által termelt profitráta, elfedik az olyan közvetett és tágabb összefüggéseket, mint az, hogy ha ez szélesebb körben elterjed, akkor a füstbe bele fog fulladni az emberiség, plusz a szén el fog fogyni, és akkor mi lesz? Másodszor a profitabilitás igénye egyre inkább átszövi azokat a szférákat is, amelyektől az igazságot szoktuk várni: mindenekelőtt a sajtót, de egyre inkább a tudományt, a művészetet és a vallást is. Végül az internet és különösen az ún. közösségi média ezt a hitelvesztési folyamatot rendkívüli mértékben felgyorsítja elsősorban azáltal, hogy áruvá teszi a figyelmünket, és normalizálja az odafigyelés hiányát. A mesterséges intelligencia rohamos fejlődésének a következményei pedig ezen a téren is beláthatatlanok.

Ha azonban a fasizmus korunk meghatározó mentalitásában gyökerezik, vagy legalábbis ez az, ami lehetségessé, sőt tipikussá teszi, akkor az antifasiszta harcnak e mentalitás megváltoztatására, azaz az ész kiművelésre kell irányulnia. Az ész kiművelésének roppant intézményrendszerét már létrehozta a történelem, ez a közoktatás. Most az a feladat, hogy a közoktatást az irracionalizmust újratermelő gépezetből az ész kiművelésének szentélyévé tegyük.

És akkor újra:

S a dallamot karral kisérve halkan,
napsugaras nyugat dalolt a dalban,

hol a sötétség tenger-árja ellen
ragyogó gátat épített a szellem.

(Áprily Lajos: Tavasz a házsongárdi temetőben)

A címről: Georges Duby 1958-ban ismertette az Annales-ban F. L. Ganshof, Qu'est-ce que la Féodalité c. könyvét. Írása ezt a  címet viselte:  A feudalizmus? Egy középkori mentalitás.