Arról, hogy mi a világ

[Mentegetőzés. Tudom, hogy mindent, amit itt leírok, már leírták mások. Illett volna hivatkozni, ha egyszer majd megírom ezt rendesen, akkor fogok is. De ez csak egy blogbejegyzés, elsősorban magamnak.]

1. Első közelítésre könnyűnek tűnik a válasz a kérdésre. A világ: minden, ami van. Ez rendben is van, de mindjárt felmerül a kérdés, hogy ez a "minden", ami a világ, létezik-e a tudatomtól függetlenül, azaz objektíve. (Lásd erről vitámat Nahalka Istvánnal.) Én axiómának tekintem, hogy létezik. Azért nevezem axiómának, mert nem bizonyítható (és nem is cáfolható), de értelmes – sőt az egyedül értelmes – feltevés. Mert persze nagyon is lehetséges, hogy az egész világot csak én gondolom (szolipszizmus), és a Kedves Olvasó, amennyiben létezik, ugyanezt szabadon gondolhatja saját magáról. (Megjegyzem, a Mátrix-féle digitális látszatuniverzum nem tartozik ide, mert a Mátrix nem tagadja, hogy létezik a világ, csak azt állítja, hogy az igazi világot egy mesterségesen konstruált látszat takarja el.) A szolipszizmussal nem az a baj, hogy nem igaz (ezt nem tudhatom), hanem az, hogy nem lehet vele mit kezdeni sem elméletileg, sem gyakorlatilag.

2. Csakhogy azt is tudjuk, hogy a világot, ahogy az objektíve létezik, nem vagyunk képesek megismerni. Amit megismerünk, az az, amit emberként a világból meg tudunk ismerni. Nincs okunk kételkedni abban, hogy emberi megismerőképességünk korlátokat szab annak, hogy mit ismerhetünk meg a világból. Nagyon is lehetséges, hogy a tér, az idő, a mennyiség, az okság stb. olyan sémák, amelyek a mi elménkhez tartoznak, és a világban, ahogy az magában van, ezek a kategóriák nincsenek jelen (vagy jelen vannak, nem tudhatjuk). Mindenesetre ezek segítségével alakítjuk ki tapasztalati világunkat. A világ fogalma tehát megkettőződik: beszélhetünk V_m-ről (a világ, ahogy magában van) és V_j-ről (a világ, ahogy megjelenik, a jelenségvilág).

3. Ám a dolog még bonyolultabb. Vannak ugyan az emberi tapasztalatnak általános feltételei, de ez nem változtat azon, hogy minden ember tapasztalati világa más. Többféle értelemben is. Van, amit egyesek megtapasztaltak, mások nem is hallottak róla. Van, ami egyesek világában fontos, mások világában ugyan érintőlegesen jelen van, de nem fontos. És van, ami különböző emberek tapasztalati világában különböző formában van jelen. A sarki diszkó neked lehet a rendszeres kikapcsolódás színtere, nekem bosszantó tényező, mert nem tudok aludni tőle. Ez nemcsak értékelési különbség. Ugyanaz a jelenség más gondolati struktúrákba rendeződik kettőnknél, mondjuk, nálad a kábítószerekhez, nálam az altatószerekhez kapcsolódik. A lényeg, hogy a világok száma így (közel) végtelen: V_1,2,3...n.

4. Az egyéni tapasztalati világok azonban nem függetlenek egymástól. Mindennapi életünkben rendre azt tapasztaljuk, hogy egyéni világunknak (V₁) legalább egy része a másik ember egyéni világában (V₂) is ugyanolyan, mint a miénkben, sőt az időt is ugyanúgy érzékeljük, ugyanabban az időben vagyunk. Ha bemegyek egy boltba, az az én világomban is bolt, és az eladóéban is, az áru mindkettőben áru, stb. Ha köszönök, és az eladó nem köszön vissza, esetleg kiakadok, mert eleve felteszem, hogy az a köszönés az ő világában is elhangzott. Az az erős (nehezen elhárítható) benyomásunk alakul tehát ki, hogy bár szubjektív világunk különbözik (V₁ ≠ V₂), objektíve azért mindketten (mindannyian) ugyanabban a világban (V_j) próbálunk tájékozódni, hogy tehát létezik egy közös világ.

5. A szubjektív tapasztalati világok más módon is kapcsolódnak egymáshoz. Az ember kommunikáló lény. A világ megismerése (a saját tapasztalati világ kialakítása) csak kis részben történik közvetlen érzékszervi tapasztalás útján, nagyobb részt másoktól jutnak el hozzánk az információk, azaz mások tapasztalati világa és a miénk közlekednek egymással. Ez néha olyan simán megy, hogy észre sem vesszük, máskor a megértés nehézségekbe ütközik, és félreértések tarkítják.

6. Alighanem az is emberi természetünkhöz tartozik, hogy szeretnénk, ha a világunk koherens lenne. Ezen azt értem, hogy ne legyenek benne egymást kizáró információk. Ne kelljen úgy tudni, hogy a 4-6-os megáll a Blahán, de nem áll meg a Blahán. Nem kell filozófusnak lenni ahhoz, hogy az ilyen "tudás" bosszantsa az embert. Persze mindannyian rendszeresen beleütközünk ilyen ellentmondásokba, de valamilyen módon próbáljuk feloldani őket. Az ellentmondások eliminálhatók irracionális eszközökkel, pl. az egyik információról (vagy mindkettőről) egyszerűen nem veszünk tudomást, vagy önkényes kiegészítő elméleteket gyártunk. De persze az is lehet, hogy egyszerűen belenyugszunk abba, hogy a világunk ilyen ellentmondásos, egyszerre ilyen is meg olyan is, egyszóval maga a világ irracionális és így megérthetetlen. A racionális feloldás ezzel szemben olyan eszközökhöz folyamodik, mint az információforrások kritikus vizsgálata: valaki itt hülyeséget mondott, derítsük ki, hogy ki. De az is lehet, hogy egy olyan tertium datur-ban oldjuk föl az ellentmondást, amelyben mindkét állítás igaz lehet, pl. a 4-6-os néha megáll a Blahán, néha nem. Ez utóbbi esetben elfogadjuk, hogy a másik embernek más a nézőpontja, de nem fogadjuk el, hogy nincs közös világ, amely potenciálisan mindkettőnk számára azonos lenne. Jólismert mém: te azt mondod, 6, én azt mondom, 9. Némi veszekedés után ráébredünk, hogy ugyanaz az objektum, ami a te nézőpontodból 6, az az én nézőpontomból 9. De a diskurzus eredménye nem feltétlenül az, hogy legyen mindenkinek az ő hite szerint. Jó esetben mindketten felülvizsgáljuk saját korábbi egyoldalú álláspontunkat, elfogadjuk a másik igazságát számunkra érvényesként, megtanuljuk a másik szemével is nézni az objektumot, amely már nem egyszerűen a mi saját tapasztalati világunk egy darabja, hanem közös világunk része. Szerintem ez a dialektika.

7. Egy koherens világ(kép) kialakítását segítik azok az eszmerendszerek, amelyeket Lukács és követői "magáértvaló nembeli objektivációknak" neveztek, magam pedig (elnézést a neologizmusokra való hajlamomért) nagy világkonstrukcióknak hívok. A tudományokra, a művészetekre, a filozófiákra és a vallásokra gondolok. Nagyon különböző módokon, de mindegyik világokat konstruál, olyan világokat, amelyek nem azonosak egyikőnk tapasztalati világával sem, de mindannyiunk számára kereteket kínálnak saját koherens világunk megteremtéséhez. Valóban "nembeliek" abban az értelemben, hogy az egész emberi nem számára kínálnak közös világot, amivel egyben közösséget is teremtenek azok között, akik ennek a közös világnak a lakói. Napjainkban ezek a nagy világkonstrukciók jelentősen veszítettek hitelességükből, és így tekintélyükből, és ez nehéz helyzetbe hozza a saját világunk racionális konstrukcióját.

8. És most a pedagógiáról. Az oktatás célja, hogy az idősebb nemzedék bevezesse a fiatalokat közös világunkba. Ebben segítségére vannak a nagy világkonstrukciók. Ehhez azonban le kell küzdeni azokat a – pl. generációs és osztályalapú – különbségeket, amelyek az ő világát a tanítványokétól elválasztják. Minden új információ kihívás az én kis saját világommal szemben – ha úgy érzem, hogy az az információ fontos. Tegyük föl, megtudom, hogy asztáciumból kevesebb, mint 1 gramm található a földkéregben. Megrengeti ez a világomat? Valószínűbb, hogy nem. Azt se tudom, mi az az asztácium. De ha van valaki – egy tanár, persze erről beszélek –, aki szenvedélyesen érdeklődik az elemek iránt, aki meg tudja világítani, hogy mit jelent 1 gramm a földkéreg tömegéhez képest, akinek ez valamiért fontos, akkor az képes áttörni a közömbösség falát. Ami viszont azt is jelenti, hogy nemcsak az asztáciumról és földről tanultam valami újat, hanem magamról is. Mert föl kell tennem a kérdést: hogyhogy nem érdekelt ez a dolog eddig? Mi mindent nem tudok még az elemekről? Mi akadályozta meg eddig, hogy foglalkozzam a kémia és a geológia varázslatos világával? A kiindulópont, ahonnan ezek a kérdések elindultak bennem: a másik ember, aki föl tudta kelteni az érdeklődést saját maga iránt és ezzel az ő világa iránt. A hiteles és megbízható ember: a pedagógus. Korábban egyszer helyettes szerzőnek neveztem a pedagógust, aki a "művek" szerzői helyett jelen van és azonosulási mintát kínál.

9. Ez azonban csak akkor lehetséges, ha a pedagógus is belép a tanulók világába, és megpróbál az ő szemükkel körülnézni. Úgy is mondhatnám: nem elég az asztáciumot szeretni, szeretni kell a tanítványainkat is. Ehhez ismerni kell őket és a világukat. A szubjektív világokat azonban kemény falak védik, csak őszinte emberi közösségben törhetők át. És ne feledjük: minden tanuló másban van. Nem egy világdiót kell feltörni, hanem sokat, és minden kinyílt világ kihívás mindenki mással szemben. Mert amit keresünk, az nem a másságban való gyönyörködés – persze az is jó dolog –, hanem közös világunk felfedezése.