A világ megismerése majdnem mindig a másik világának megismerése. Nagyon kevés az olyan helyzet, amikor közvetlenül, a Másik közvetítése nélkül szerzünk tapasztalatokat. Ez szinte kizárólag a közvetlen környezetünkre korlátozódik. A megismerés tipikus útja – és mondani se kell, hogy az iskolában ez kizárólagos – az, hogy mások megmutatják nekünk a világot. Értelemszerűen az ő világukat, ahogy ők ismerik a világot. Ehhez nyitottnak kell lennünk arra a másságra, ami az ő világuk. Ha nem bízunk bennük, nem is próbálunk belépni oda. Szóval a felvilágosodás és a kritikai gondolkodás alaptétele, hogy semmit ne fogadjunk csak azért, mert ő (egy tekintély) mondta, nagyon fontos és helyes. Ugyanakkor egyáltalán nem mindegy, hogy ki mondta, hogy hogyan viszonyulunk hozzá. Mert igazsághoz csak úgy jutunk, ha előzetesen elfogadjuk a Másik közlésében megmutatkozó igazságigényt. Megismerés és bizalom, igazság és közösség szorosan összetartoznak.
2025. március 1., szombat
2025. február 21., péntek
Proletárdemokrácia
A marxizmus újra népszerű. A világ mai válságát – amit nem túlzás összeomlásnak nevezni – sokan a kapitalizmus válságának tekintik, és ennek elemzésére alkalmas eszköznek tekintik Marx kapitalizmuskritikáját. Ugyanakkor Marx víziója az osztály nélküli társadalomról kevéssé tud vonzó jövőképet mutatni a rendszerkritikus baloldal számára. Nemcsak azért, mert a kommunizmus víziója érzékletesen csak alig-alig megragadható – ez Marx korában sem volt másképp –, hanem azért sem, mert a hozzá vezető út, az "átmenet" marxi elképzelése is érthető módon sokat vesztett vonzerejéből a bolsevik hatalomátvétel óta. Magyarul: a ha valami oknál fogva a baloldal hatalomra kerülne, és lehetősége lenne egy antikapitalista átalakulás elindítására, egyáltalán nem világos, hogy milyen intézkedésekkel próbálkozna. A kommunista kiáltvány 10 pontban foglalja össze az első teendőket, és ezek félreérthetetlenül a termelési eszközök államosítása irányába mutatnak, nem éppen meglepő módon azok után, hogy néhány oldallal korábban a kommunisták elméletét "ebben az egy kifejezésben" foglalta össze: "a magántulajdon megszüntetése". "Ez természetesen egyelőre úgy történhetik csak meg, hogy a proletariátus zsarnokian beleavatkozik a tulajdonjogokba és a polgári termelési viszonyokba..." És 27 évvel később A gothai program kritikájában újra megjelenik ez a "zsarnoki beavatkozás". "A tőkés és a kommunista társadalom között van egy időszak, melyben a tőkés társadalom forradalmi úton kommunista társadalommá alakul át. Ennek megfelel egy politikai átmeneti időszak is, amelynek az állama nem lehet egyéb, mint a proletariátus forradalmi diktatúrája."
A proletárdiktatúra a marxi politikai elmélet központi fogalma, funkciója pedig az, hogy forradalmi úton – azaz erőszakkal – átalakítsa a termelési módot, mindenekelőtt a tulajdonviszonyokat. Azt állítom, hogy ez a koncepció ma is meghatározó eleme a radikális – azaz a kapitalizmus meghaladásának lehetőségében bízó – baloldal gondolatvilágának. Egyszerűen azért, mert nagyon mélyen beágyazott az a marxi meggyőződés, hogy ha nem az "alapot", azaz a termelési módot változtatja meg a forradalom, hanem "csak a felépítmény" bizonyos elemeit, akkor a változás szükségszerűen felszínes marad, és nem is lehet tartós. A helyzet azonban az, hogy ahol a tulajdonviszonyok radikális átalakítása megvalósult, és az ellenforradalom nem verte le a kísérletet – Oroszországban és a szovjet modellt követő országokban –, ott nem szűnt meg a kapitalizmus, legalábbis abban az értelemben, hogy nem szűnt meg a bérmunka, az árufétis és a kizsákmányolás, a társadalom inkább távolabb került az elképzelt kommunizmustól, és olyan szörnyűségekkel kellett szembenéznie, amilyenek korábban csak az emberiség rémálmaiban jöttek elő. De nem egyszerűen az a történelem tanulsága, hogy Sztálin és bűntársai "elárulták" a forradalmat (Trockij), nem is az, hogy egy elmaradott agrárországban, a világforradalom eszkalációja nélkül eleve nem volt esély egy ilyen projekt megvalósítására. Nem, nekem úgy tűnik, maga a projekt eleve ellentmondásos. Akárhogy is képzeljük el, hogy a munkásosztály kormányozza az országot, munkástanácsok formájában vagy másképp, szembe kell nézni azzal a ténnyel, hogy a munkás erre a feladatra felkészületlen. Nem azért, mert hülye, hanem mert (1) egyéb elfoglaltságai (a "meló") miatt nem volt ideje felkészülni, (2) eleve nem kapta meg azt a képzést, amely a hozzáértés elemi feltétele lenne. Megjegyzem, a szervezett munkásmozgalom nagyon is érzékelte ezt a hiányosságot, és a munkásság kulturális fejlesztését kezdettől fontosnak tartotta, sőt eredményes is volt ezen a téren. Mégsem hihető, hogy ez elég lenne a kommunizmus megvalósításához. Eleve fontos tény, hogy a munkásság szervezettsége a legfejlettebb országokban sem volt teljes (mármint az első világháborút követő forradalmi hullám idején, a mai helyzetről jobb nem is beszélni). Rosa Luxemburg Az orosz forradalomról szól pamfletjében külön nagy problémaként elemzi a lumpenproletariátus létét. Megjegyzendő, hogy a lumpenproletár itt nem elsősorban részeges munkást vagy ilyesmit jelent, hanem mindenekelőtt szervezetlen munkást. Egy ilyen totális munkásönigazgatás rendszerébe eleve bele van kódolva vagy az összeomlás, vagy egy élcsapat párt vezető szerepe, amelyben "hivatásos", azaz jól képzett forradalmárok a munkásosztály nevében gyakorolják a hatalmat. Hogy ez hogy vezet a hatalom elfajulásához és a korlátlanul tomboló erőszakhoz, az szépen tanulmányozható a létező szocializmus történetében.
Oké, ezt senki nem akarja. De akkor mit akarjunk? Vegyük tudomásul, hogy a kapitalizmusnak nincs alternatívája? Nem biztos, hogy ez az egyetlen út, de lehet, hogy egy másik út kialakításához el kell vetni a marxista politikaelmélet egy nagyon fontos tanítását. Nevezetesen azt, hogy a "politikai átmenet időszakában" föltétlenül át kell alakítani a termelési viszonyokat. Az, hogy a hatalom a baloldal (akár egy baloldali egységfront) kezében összpontosuljon, természetesen alapvető jelentőségű. A kérdés, hogy mit kezd ezzel a hatalommal. A "kisajátítók kisajátítása" olyan konfliktusokhoz vezet, amelyekből nem kerülhetnek ki győztesen a dolgozó osztályok. Nem fókuszálhatnánk-e ehelyett arra a brutális tényre, hogy a dolgozó tömegek – más nyelven megfogalmazva: a lakosság többsége – mesterségesen tudatlanságban vannak (van) tartva, és ezért képtelenek (képtelen) az önigazgatásra? A tudatlanság és kiszolgáltatottság társadalmi újratermelésének hatalmas gépezete az iskolarendszer. A modern közoktatás megteremtette szinte minden intézményes feltételét annak, hogy a műveltség mindenkié legyen, de jelenleg éppen ellenkezőleg a tudás kisajátításának gépezetévé vált. A feladat tehát az, hogy ezt a gépezetet a műveltség demokratizálásának eszközévé alakítsuk, azaz a "nevelő állam" megteremtse ennek anyagi és szervezeti feltételeit, és következetesen korlátozza azokat az erőket (a hazai és centrumtőkét), amelyek kifejezetten ellenérdekeltek ebben a projektben. Egy ilyen politikai rendszert méltán nevezhetünk proletárdemokráciának, mert bevallottan a dolgozó osztályok legfőbb érdekét képviseli: a tudás meghódítását. Ez lehet aztán a feltétele a termelési mód demokratikus átalakításának, és annak is, hogy szembenézzünk a civilizáció fennmaradását veszélyeztető katasztrófákkal.
A helyzet egyszerűen ez:
Ezernyi fajta népbetegség,
szapora csecsemőhalál,
árvaság, korai öregség,
elmebaj, egyke és sivár
bűn, öngyilkosság, lelki restség,
mely, hitetlen, csodára vár,
nem elegendő, hogy kitessék:
föl kéne szabadulni már!
S a hozzáértő, dolgozó
nép okos gyülekezetében
hányni-vetni meg száz bajunk.
Az erőszak bűvöletében
mit bánja sok törvényhozó,
hogy mint pusztul el szép fajunk!
Azok az írásaim, amelyekben az itt rövidre zárt oktatáselméleti hátteret részletesen kifejtem:
"...minden ház ablakán". Lemondhatunk-e a műveltség demokratizálásáról? In: Földes György, Antal Attila (szerk.): Igazságosság – demokrácia – fenntarthatóság. Társadalomelméleti tanulmányok. Napvilág Kiadó, Budapest, 2022.
Igazság és homályos tudat. A közoktatásról rendszerkritikai kontextusban. Taní-tani Online, 2023. augusztus 10.
Pedagógiai igazságkonstrukció. Taní-tani Online, 2024. október 26.
2025. február 20., csütörtök
Arról, hogy mi a világ
Bár nem rögtön látszik, az alábbi fejtegetés alapvetően pedagógiai (vagy nevelésfilozófiai) jellegű. Azt gondolom ugyanis, hogy az oktatás igazi természete szerint világok találkozása, ezért szükséges, hogy tisztázzuk, mit is értünk világon.
1. Első közelítésre könnyűnek tűnik a válasz a kérdésre. A világ: minden, ami van. Ez rendben is van, de mindjárt felmerül a kérdés, hogy ez a "minden", ami a világ, létezik-e a tudatomtól függetlenül, azaz objektíve. (Lásd erről vitámat Nahalka Istvánnal.) Én axiómának tekintem, hogy létezik. Azért nevezem axiómának, mert nem bizonyítható (és nem is cáfolható), de értelmes – sőt az egyedül értelmes – feltevés. Mert persze nagyon is lehetséges, hogy az egész világot csak én gondolom (szolipszizmus), és a Kedves Olvasó, amennyiben létezik, ugyanezt szabadon gondolhatja saját magáról. (Megjegyzem, a Mátrix-féle digitális látszatuniverzum nem tartozik ide, mert a Mátrix nem tagadja, hogy létezik a világ, csak azt állítja, hogy az igazi világot egy mesterségesen konstruált látszat takarja el.) A szolipszizmussal nem az a baj, hogy nem igaz (ezt nem tudhatom), hanem az, hogy nem lehet vele mit kezdeni sem elméletileg, sem gyakorlatilag.
2. Csakhogy azt is tudjuk, hogy a világot, ahogy az objektíve létezik, nem vagyunk képesek megismerni. Amit megismerünk, az az, amit emberi képességeink megismerni engednek. Nincs okunk kételkedni abban, hogy megismerőképességünk korlátokat szab annak, hogy mit ismerhetünk meg a világból. Nagyon is lehetséges, hogy a tér, az idő, a mennyiség, az okság stb. olyan sémák, amelyek a mi elménkhez tartoznak, és a világban, ahogy az magában van, ezek a kategóriák nincsenek jelen (vagy jelen vannak, nem tudhatjuk). Mindenesetre ezek segítségével alakítjuk ki tapasztalati világunkat. A világ fogalma tehát megkettőződik: beszélhetünk Vm-ről (a világ, ahogy magában van) és Vj-ről (a világ, ahogy megjelenik, a jelenségvilág). Ez eddig ez, amit Kanttól tanultunk.
3. Ám a dolog még bonyolultabb. Vannak ugyan az emberi tapasztalatnak általános feltételei, de ez nem változtat azon, hogy minden ember tapasztalati világa más. Többféle értelemben is. Van, amit egyesek megtapasztaltak, mások nem is hallottak róla. Van, ami egyesek világában fontos, mások világában ugyan érintőlegesen jelen van, de nem fontos. És van, ami különböző emberek tapasztalati világában különböző formában van jelen. A sarki diszkó neked lehet a rendszeres kikapcsolódás színtere, nekem bosszantó tényező, mert nem tudok aludni tőle. Ez nemcsak értékelési különbség. Ugyanaz a jelenség más gondolati struktúrákba rendeződik kettőnknél, mondjuk, nálad a kábítószerekhez, nálam az altatószerekhez kapcsolódik. A lényeg, hogy a világok száma így (közel) végtelen: V1,2,3...n.
4. Az egyéni tapasztalati világok azonban nem függetlenek egymástól. Mindennapi életünkben rendre azt tapasztaljuk, hogy egyéni világunknak (V1) legalább egy része a másik ember egyéni világában (V2) is ugyanolyan, mint a miénkben, sőt az időt is ugyanúgy érzékeljük, ugyanabban az időben vagyunk. Ha bemegyek egy boltba, az az én világomban is bolt, és az eladóéban is, az áru mindkettőben áru (legalábbis nekem úgy tűnik föl), stb. Ha köszönök, és az eladó nem köszön vissza, esetleg kiakadok, mert eleve felteszem, hogy az én köszönésem az ő világában is elhangzott. Az az erős (nehezen elhárítható) benyomásunk alakul tehát ki, hogy bár szubjektív világunk különbözik (V1 ≠ V2), objektíve azért mindketten (mindannyian) ugyanabban a világban (Vj) próbálunk tájékozódni, hogy tehát létezik egy közös világ. Nem állítom, hogy ez a közös világ létezik, csak azt, hogy úgy élünk, mintha létezne, és ez a feltevés általában nagyon hasznosnak bizonyul.
5. A szubjektív tapasztalati világok más módon is kapcsolódnak egymáshoz. Az ember kommunikáló lény. A világ megismerése (a saját tapasztalati világ kialakítása) csak kis részben történik közvetlen érzékszervi tapasztalás útján, nagyobb részt másoktól jutnak el hozzánk az információk, azaz mások tapasztalati világa és a miénk közlekedik egymással. Ez néha olyan simán megy, hogy észre sem vesszük, máskor a megértés nehézségekbe ütközik, és félreértések tarkítják.
6. Alighanem az is emberi természetünkhöz tartozik, hogy szeretnénk, ha a világunk koherens lenne. Ezen azt értem, hogy ne legyenek benne egymást kizáró információk. Ne kelljen úgy tudni, hogy a 4-6-os megáll a Blahán, de nem áll meg a Blahán. Nem kell filozófusnak lenni ahhoz, hogy az ilyen "tudás" bosszantsa az embert. Persze mindannyian rendszeresen beleütközünk ilyen ellentmondásokba, de valamilyen módon próbáljuk feloldani őket. Az ellentmondások eliminálhatók irracionális eszközökkel, pl. az egyik információról (vagy mindkettőről) egyszerűen nem veszünk tudomást, vagy önkényes kiegészítő elméleteket gyártunk. De persze az is lehet, hogy egyszerűen belenyugszunk abba, hogy a világunk ilyen ellentmondásos, egyszerre ilyen is meg olyan is, egyszóval maga a világ irracionális és így megérthetetlen. A racionális feloldás ezzel szemben olyan eszközökhöz folyamodik, mint az információforrások kritikus vizsgálata: valaki itt hülyeséget mondott, derítsük ki, hogy ki. De az is lehet, hogy egy olyan tertium datur-ban oldjuk föl az ellentmondást, amelyben mindkét állítás igaz lehet, pl. a 4-6-os néha megáll a Blahán, néha nem (pl. valami műszaki hiba miatt). Ez utóbbi esetben elfogadjuk, hogy a másik embernek más a nézőpontja, de nem fogadjuk el, hogy nincs közös világ, amely potenciálisan mindkettőnk számára azonos lenne. Jól ismert mém: te azt mondod, 6, én azt mondom, 9. Némi veszekedés után ráébredünk, hogy ugyanaz az objektum, ami a te nézőpontodból 6, az az én nézőpontomból 9. De a diskurzus eredménye nem feltétlenül az, hogy legyen mindenkinek az ő hite szerint. Jó esetben mindketten felülvizsgáljuk saját korábbi egyoldalú álláspontunkat, elfogadjuk a másik igazságát számunkra érvényesként, megtanuljuk a másik szemével is nézni az objektumot, amely már nem egyszerűen a mi saját tapasztalati világunk egy darabja, hanem közös világunk része. Szerintem ez a dialektika.
7. Egy koherens világ(kép) kialakítását segítik azok az eszmerendszerek, amelyeket Lukács és követői "magáértvaló nembeli objektivációknak" neveztek, magam pedig (elnézést a neologizmusokra való hajlamomért) nagy világkonstrukcióknak hívok. A tudományokra, a művészetekre, a filozófiákra és a vallásokra gondolok. Nagyon különböző módokon, de mindegyik világokat konstruál, olyan világokat, amelyek nem azonosak egyikőnk tapasztalati világával sem, de mindannyiunk számára kereteket kínálnak saját koherens világunk megteremtéséhez. Valóban "nembeliek" abban az értelemben, hogy az egész emberi nem számára kínálnak közös világot, amivel egyben közösséget is teremtenek azok között, akik ennek a közös világnak a lakói. Napjainkban ezek a nagy világkonstrukciók jelentősen veszítettek hitelességükből, és így tekintélyükből, és ez nehéz helyzetbe hozza a saját világunk racionális konstrukcióját.
8. És most a pedagógiáról. Az oktatás célja, hogy az idősebb nemzedék bevezesse a fiatalokat közös világunkba. Ebben segítségére vannak a nagy világkonstrukciók. Ehhez azonban le kell küzdeni azokat a – pl. generációs és osztályalapú – különbségeket, amelyek az ő világát a tanítványokétól elválasztják. Minden új információ kihívás az én kis saját világommal szemben – ha úgy érzem, hogy az az információ fontos. Tegyük föl, megtudom, hogy asztáciumból kevesebb, mint 1 gramm található a földkéregben. Megrengeti ez a világomat? Valószínűbb, hogy nem. Azt se tudom, mi az az asztácium. De ha van valaki – egy tanár, persze erről beszélek –, aki szenvedélyesen érdeklődik az elemek iránt, aki meg tudja világítani, hogy mit jelent 1 gramm a földkéreg tömegéhez képest, akinek ez valamiért fontos, akkor az képes áttörni a közömbösség falát. Ami viszont azt is jelenti, hogy nemcsak az asztáciumról és földről tanultam valami újat, hanem magamról is. Mert föl kell tennem a kérdést: hogyhogy nem érdekelt ez a dolog eddig? Mi mindent nem tudok még az elemekről? Mi akadályozta meg eddig, hogy foglalkozzam a kémia és a geológia varázslatos világával? A kiindulópont, ahonnan ezek a kérdések elindultak bennem: a másik ember, aki föl tudta kelteni az érdeklődést saját maga iránt és ezzel az ő világa iránt. A hiteles és megbízható ember: a pedagógus. Korábban egyszer helyettes szerzőnek neveztem a pedagógust, aki a "művek" szerzői helyett jelen van és azonosulási mintát kínál.
9. Ez azonban csak akkor lehetséges, ha a pedagógus is belép a tanulók világába, és megpróbál az ő szemükkel körülnézni. Úgy is mondhatnám: nem elég az asztáciumot szeretni, szeretni kell a tanítványainkat is. Ehhez ismerni kell őket és a világukat. A szubjektív világokat azonban kemény falak védik, csak őszinte emberi közösségben törhetők át.
10. És ne feledjük: minden tanuló másban van. Nem egy világdiót kell feltörni, hanem sokat, és minden kinyílt világ kihívás mindenki mással szemben. Mert amit keresünk, az nem a másságban való gyönyörködés – persze az is jó dolog –, hanem közös világunk felfedezése.
2025. február 12., szerda
A fasizmus? Egy késő kapitalista mentalitás
Trump újabb hatalomra kerülése valószínűleg sokakat ráébreszt arra, hogy a 21. századi alt right tekintélyuralmi törekvéseket – köztük Orbán “választásos autokráciáját” – nem választja el “kínai falszerű szakadék” a nemzetiszocialista radikalizmustól (és ily módon a 20. századi totalitárius diktatúráktól). Ellenkezőleg: ezek az irányzatok átcsapnak egymásba, erőt merítenek egymásból, szövetségeket kötnek, és az alkotmányosság látszatára kínosan ügyelő rezsimek könnyen alakulhatnak terrorista diktatúrákká. Ez a körülmény viszont szükségessé teszi, hogy közös nevet találjunk ezeknek a rendszereknek. Magam a "fasizmus" kifejezést preferálom, vállalva a vádakat, hogy egy történelmileg konkrét jelenséget történelem felettivé általánosítok ezzel. Csakhogy éppen azt állítom, hogy a történelmi kontinuitás kimutatható, és nagyon is helyénvaló rámutatni arra, hogy az alkotmányos rend fokozatos felszámolásának milyen kifutása lehet egy kevéssé ellenálló környezetben.
Tehát a fasizmus fogalmának radikális kiszélesítésére teszek javaslatot. Mit nevezek hát fasizmusnak? Azzal kell kezdeni, hogy fasizmusról egyáltalában csak akkortól kezdve beszélhetünk, amikor a tömegek politikai hangulatának és akaratának relevanciája van a hatalom legitimációjának szempontjából. Történelmileg ez az első világháború kora. Ezt előrebocsátva fasizmusnak nevezem mindazokat a politikai törekvéseket, amelyek a tömegek támogatására hivatkozva rendpárti értékeket követve korlátozzák (vagy kívánják korlátozni) a szabadságot. A rendpártiság egy fontos korlátozó tényező, mert nem minden tömegtámogatáson alapuló (vagy arra hivatkozó) autokráciát nevezek fasizmusnak. Fontos megkülönböztetni ettől a forradalmi diktatúrákat, amelyek éppen nem a renddel és a fennálló rend által kínált boldogsággal legitimálják magukat, hanem egy a jövőben megvalósítandó igazságos társadalom ígéretével. Ilyen forradalmi diktatúra volt Szovjet-Oroszország legalább a 20-as évek közepéig, ezután azonban "fasizmussá konszolidálódott".
(Érdekes lenne ilyen szempontból megvizsgálni, milyen kísérletek voltak a 60-as években arra, hogy a (nem) létező szocializmus rendpárti karakterét enyhítsék, és a forradalmi perspektívát felelevenítsék. Hruscsov újra elővette a Sztálin által mélyre süllyesztett kommunista jövőképet, Mao meghirdette a nagy proletár kulturális forradalmat, és ez utóbbi meghökkentő népszerűségre tett szert Közép-Európában és nyugaton, ahogy valamelyest népszerű tudott lenni Magyarországon a fiatal értelmiség körében a mindennapok forradalmisága című elgondolás is.)
Azt állítom, hogy a fasizmus nem valamiféle betegség vagy válságjelenség, amelynek specifikus okai vannak, hanem éppenséggel korunk meghatározó tendenciája, amelyet időnként a demokrácia epizódjai szakítanak meg. A fasizmus "a sötétség tengerárja", amely ellen időnként "ragyogó gátat épített a szellem". Minden ilyen "gát", minden sikeres ellenállás a fasizmussal szemben konkrét történelmi magyarázatra szorul.
Melyek azok a történelmi tényezők, amelyek az elmúlt több mint száz évet, és valószínűleg a belátható jövőt is a fasizmus korává teszik. Nagyon fontos látni, hogy a fasizmusnak két oldala van. Az egyik a tőkés osztályok törekvése. "Tőke és Fasizmus jegyesek / Minden külön értesítés helyett." Ezt József Attila 1930-ban írta, összhangban a Komintern hivatalos álláspontjával. Ma ezt leginkább dogmatizmusnak tekintik, én azonban hajlamos vagyok hasonlóképpen gondolkodni. A tőkének mindenkor érdeke a költségek csökkentésével, így a bérek leszorításával növelni a profitrátát és minimalizálni az ezzel kapcsolatos dolgozói ellenállást. Érdeke továbbá minden vészjelzés ellenére ignorálni a természeti környezet pusztulását, az ezzel kapcsolatos kritikus hangokat lecsendesíteni. Érdeke továbbá a kizsákmányolt perifériák elégedetlenségét, a migrációt stb. akár erőszakkal is féken tartani. Érdeke továbbá akár erőszakkal is megszerezni a szűkösen rendelkezésre álló erőforrásokat. Nem vitás, hogy ezek az érdekek a közszabadság korlátozásával sokkal könnyebben érvényesíthetők, mint a pluralista demokrácia körülményei között. Csakhogy a szabadság korlátozásához a tömegek – legalább hallgatólagos – támogatása szükséges.
A fasizmus másik oldala tehát a tömegtámogatás megszerzése. A "tömegtámogatás" persze egy nagyon tág fogalom: van, amikor lelkes tömegmozgalomról van szó, van, amikor hallgatólagos, belenyugvó támogatásról, van, amikor a választásokon leadott támogató szavazatokról, és van, amikor a terrorista elnyomástól lecsendesített, de engedelmesen lelkesedést imitáló tömegekről. A "támogatás" az utóbbi esetben is fontos legitimáló tényező. A tömegtámogatás egyik változatában sem képzelhető el megfelelő (fasiszta) ideológia nélkül. Ennek az ideológiának az egyik legjobb összegző megfogalmazása Umberto Ecótól származik, aki Az ősfasizmus szaga c. esszéjében már ezzel az erőteljes neologizmussal – ősfasizmus [Ur-fascismo] – kifejezte azt a törekvését, hogy a fasizmus fogalmát általánosítsa, felhívva ezzel a figyelmet a saját jelenében leselkedő veszélyekre. (Az írás eredetileg angolul jelent meg Eternal Fascism címen 1995-ben.) Tekintsük át röviden Eco 14 pontját!
- Tradicionalizmus, a különböző, egymásnak ellentmondó hagyományok vegyítése anélkül, hogy az ellentmondásokat feloldaná.
- A modern világ (a kapitalizmus és a felvilágosodás) elutasítása.
- A cselekvés kultusza. Az okoskodás, a kultúra gyanús.
- A kritika elutasítása: "...a véleménykülönbség árulás".
- Minden másság elutasítása, rasszizmus.
- A frusztrált középosztályokhoz fordul.
- Nacionalizmus.
- Az ellenség erejének mitikus felfújása, ugyanakkor hit abban, hogy az ellenség legyőzhető.
- A harc kultusza.
- Elitizmus, a gyengék megvetése. Mindenki lenézi az alatta levőket.
- Hőskultusz. A hősi halál kultusza.
- A férfiasság kultusza, szexizmus, a szexuális kisebbségek megvetése.
- "Kvalitatív populizmus", amelyben a nép egy kiválasztott csoportjának a véleménye úgy mutatható be, mint a nép hangja. A hagyományos politikai intézmények megvetése.
- "Az ősfasizmus «újbeszél»."
Ismerősek, nemde? A kérdés azonban az, miért gondolja bárki is, hogy ezekkel a badarságokkal népszerűségre lehet szert tenni. A legalaposabb szociálpszichológiai kutatás a fasiszta ideológia befogadására való készségről, az erre alkalmassá tevő pszichés diszpozíciókról valószínűleg az volt, amelynek eredményeit 1950-ben publikálta Theodor W. Adorno, Else Frenkel-Brunswik, Daniel Levinson és Nevitt Sanford a The Authoritarian Personality c. könyvben. A kutatás egyik érdekes és tanulságos eredménye az ún. F-skála (fasizmusskála) összeállítása, amely a fasizmus befogadására való pszichés beállítottságot komponensekre próbálta szétszálazni. A skálát úgy állították össze, hogy olyan összetevőket akartak kialakítani, amelyek az etnocentrizmus mérésére kisebbségi csoportok megemlítése nélkül alkalmasak. Az etnocentrizmus – a saját etnikum felsőbbrendűnek tekintése és a más etnikumokkal szembeni bizalmatlanság – tehát a pontok között nem szerepel, mert azt alapnak tekintették. A skála 9 komponensét az alábbiakban szó szerint idézem Sanford rövid összefoglalásából.
- “Konvencionalizmus. Merev ragaszkodás a konvencionális középosztályi értékrendhez.
- Behódolás. Behódoló, kritikátlan viselkedés a csoporton belüli idealizált erkölcsi tekintélyek előtt.
- Autoriter agresszivitás. Hajlam az olyan személyek kikeresésére, majd megvetésére, elítélésére és megbüntetésére, akik vétenek a konvencionális értékrend ellen.
- Anti-intracepció. A szubjektív, fantáziadús, gyöngéd viselkedésmód ellentéte.
- Babona és sztereotípia. A hit az egyén sorsának misztikus meghatározóiban; a merev kategóriákban való gondolkodás iránti hajlam.
- Hatalom és keménység. Elfogultság az uralkodás-behódolás, erős-gyönge, vezető-követő dimenziókkal kapcsolatban; azonosulás a hatalmon levőkkel; az erő és a keménység túlzott mértékű kinyilvánítása.
- Rombolási ösztön és cinizmus. Általános ellenséges beállítottság, becsmérlése mindannak, ami emberi.
- Projektivitás. Az a meggyőződés, hogy a világban vad és veszedelmes dolgok folynak; a nem tudatos emocionális indítékok kifelé vetítése.
- Nemiség. Én-idegen szexualitás, túlzott törődés a szexuális dolgokkal, hajlandóság a szexuális erkölcsök ellen vétőknek a megbüntetésére.” (Sanford, 1973)
A lista sajátossága, hogy szociálpszichológiai és pszichoanalitikus magyarázatokat kínál a fasiszta (azaz a fasiszta ideológia felé nyitott) beállítódásra, azaz azt sugallja, hogy valaminek el kell romolnia az ember életútján ahhoz, hogy ilyen fogékonyság alakuljon ki. Az mindenesetre első ránézésre is látszik, hogy a két lista (Ecóé és Sanfordé) összeilleszthető. Azt állítom azonban, hogy itt nem valamiféle betegségről, pszichés zavarról van szó, hanem korunk meghatározó mentalitásáról, amelynek központi kategóriája az irracionalizmus.
Lukács György 1933 és 1955 közötti korszakának igen rossz a sajtója, méltán, hiszen ez a nagy gondolkodó sztálinista korszaka volt. Különösen rossz a híre a korszakot lezáró filozófiai pamfletjének, Az ész trónfosztásának, amelyben – mint ismeretes – lényegében a Hegel utáni nem-marxista filozófia egészét irracionalistaként és így a fasizmus előkészítőjeként bélyegezte meg. Bár ez így nyilván elfogadhatatlan, nem szabad elsiklani a gondolat lényege fölött, ami megítélésem szerint ma is tanulmányozásra érdemessé teszi ezeket az írásokat. Ez pedig az irracionális gondolkodás és a fasizmus közötti affinitás középpontba állítása. Bár Lukács egy 1941-42-ben papírra vetett kéziratában egész meggyőzően érvel amellett, hogy a közvetlenül csak a szellemi elitet megérintő filozófiai irracionalizmus hogyan szivároghat le a tömeg közé, és válhat anyagi erővé a náci tömegmozgalomban (Lukács, 1978: 12), érdemes inkább fejéről a talpára állítani a problémát. Nem úgy van-e, hogy az irracionalizmus elsősorban a mindennapi életet jellemző mentalitás, amely egyes filozófiai szövegekben ugyan teoretikus alakot nyer, de mérgező hatását ettől függetlenül is ki tudja fejteni?
Nincs arra tér itt, hogy részletesen elemezzem ezt a mentalitást. Röviden arról van szó, amit József Attila „meg nem gondolt gondolat”-nak nevezett, és amelynek kapcsán Vágó Márta visszaemlékezése szerint „rövid gondolatmenetekről”, a gondolkodás „automatizmusairól” beszéltek. (Vágó, 1975: 289) Ez jelentősen befolyásolja az igazsághoz való viszonyunkat. A racionális és irracionális gondolkodás közötti különbséget jól világítja meg Kelemen János nagy heurisztikus értékű distinkciója: „hihetünk valamiben indokok alapján — vagyis azért, mert hitünk koherens más, igaznak bizonyult ismereteinkkel, s megfelelő evidenciák támasztják alá —" ez Kelemennél a racionalista megközelítés, "vagy hihetünk valamiben okok következtében, vagyis egyszerűen azért, mert a gondolkodás, a megfontolás és a mérlegelés határain kívül eső tényezők (például az érzelmek és a szenvedélyek) meghatározzák hitünket”. (Kelemen, 2018: 78) Ezt nevezhetjük irracionalizmusnak, legalábbis abban az esetben, ha az indokokkal való alátámasztás igénye zárójelbe kerül. Az „indok” szó használata itt talán nem magától értetődő: Kelemen az angol szövegben a „rationale” szót használja, amely közvetlenül utal a rációra. (Kelemen, 2014: 75-76) Irracionális mentalitás esetén az igazság keresése, bizonyítása, racionális mérlegelése szorul háttérbe.
Ha az ember így benne ragad a közvetlenségben, a gondolat nélküliségben és az igazsághiányban (Knausz, 2023), hol találhat fogódzókat az élethez? Különösen felértékelődnek ezért egyfelől a konvenciók, a normalitás, és fenyegetővé válik minden, ami különös, ami más. Másfelől a biztonságot, a normalitás védelmét leginkább az erőtől, a tekintélytől, a hatalomtól lehet várni. Röviden: nem az számít, hogy igaz-e egy állítás, az amúgy is nagyon bizonytalan, hanem egyrészt, hogy megfelel-e annak, amit normálisnak gondolunk, másrészt hogy ki mondja. Az az állításom, hogy ez a mentalitás végigvonul a 20. és 21. századon (az utóbbival kapcsolatban nyilván hozzá kell tenni: egyelőre), és nem kis mértékben felelős azért, hogy korunk a fasizmus kora.
Miért van ez így? Ez nyilván egy túldeterminált dolog, amely nem vezethető vissza egyetlen elvre. De érdemes megfontolni egy háromlépcsős történelmi modellt. Eszerint először is már a kapitalizmus általános természete (az eldologiasodás) is hordozza ezt a tendenciát, a részracionalitások, pl. a gőzgépen alapuló manchesteri textilipar által termelt profitráta, elfedik az olyan közvetett és tágabb összefüggéseket, mint az, hogy ha ez szélesebb körben elterjed, akkor a füstbe bele fog fulladni az emberiség, plusz a szén el fog fogyni, és akkor mi lesz? Másodszor a profitabilitás igénye egyre inkább átszövi azokat a szférákat is, amelyektől az igazságot szoktuk várni: mindenekelőtt a sajtót, de egyre inkább a tudományt, a művészetet és a vallást is. Végül az internet és különösen az ún. közösségi média ezt a hitelvesztési folyamatot rendkívüli mértékben felgyorsítja elsősorban azáltal, hogy áruvá teszi a figyelmünket, és normalizálja az odafigyelés hiányát. A mesterséges intelligencia rohamos fejlődésének a következményei pedig ezen a téren is beláthatatlanok.
Ha azonban a fasizmus korunk meghatározó mentalitásában gyökerezik, vagy legalábbis ez az, ami lehetségessé, sőt tipikussá teszi, akkor az antifasiszta harcnak e mentalitás megváltoztatására, azaz az ész kiművelésére kell irányulnia. Az ész kiművelésének roppant intézményrendszerét már létrehozta a történelem, ez a közoktatás. Most az a feladat, hogy a közoktatást az irracionalizmust újratermelő gépezetből az ész kiművelésének szentélyévé tegyük.
És akkor újra:
(Áprily Lajos: Tavasz a házsongárdi temetőben)
A címről: Georges Duby 1958-ban ismertette az Annales-ban F. L. Ganshof, Qu'est-ce que la Féodalité c. könyvét. Írása ezt a címet viselte: A feudalizmus? Egy középkori mentalitás (Duby, 1958).
Hivatkozott irodalom
2025. február 6., csütörtök
Dialektika, hermeneutika, ész
Nem úgy van-e, hogy a világ nagy ellentmondásai abból fakadnak, hogy különböző világokban élünk? Az elefánt egy kígyó. Az elefánt egy oszlop. Hogy lehet mindkettő igaz, ha az oszlop nem kígyó? Nem úgy van-e, hogy a dialektika csak annyi, hogy komolyan vesszük a másik világát? Hogy netán igaza lehet. És keressük azt a nézőpontot, ahonnan mindkettőnknek igazunk lehet. Az értelem szubjektív, az ész interszubjektív.
2024. szeptember 19., csütörtök
Kedves Pista!
KI - 04
Ez a poszt egy vita része.
- Eredeti posztom (KI - 01)
- Nahalka István első válasza (NI - 01)
- Az én első válaszom (KI - 02)
- Nahalka István második válasza (NI - 02)
- Az én harmadik válaszom (KI - 03)
- Ez a poszt (KI- 04)
- Nahalka István harmadik válasza (NI - 03)
Kedves Pista!
Egyszer minden vitában eljön a pillanat, amikor egyik vagy másik, esetleg mindkét vitatkozó fél úgy érzi, hogy új érvekkel már nem tudja gazdagítani a vitát, így inkább megpróbálja összefoglalni a saját álláspontját. Én most a magam részéről ezt érzem, ezért azt javaslom, hogy mindketten készítsük el a saját összefoglalónkat. Persze simán lehet, hogy ebbe a szövegembe is bekerülnek olyan váratlan megfogalmazások, amelyekre muszáj lesz reagálnod. Ha így teszel, az mindenképpen helyénvaló lesz, de semmiképpen nem várom el.
És nagyon szeretném megköszönni ennek a vitának az élményét. És noha az alábbiakból talán az derül ki, hogy nem tanultam semmit, és hogy megátalkodott vagyok, nekem ez nagyon sokat adott, és valójában nagyon is sokat tanultam.
1. A dolgokról, ahogy önmagukban (az emberi megismeréstől függetlenül) vannak. Mit tudunk erről? Ez nyilván a vita legkevésbé gyakorlatias kérdése, meglehet nem is kéne erről beszélni, de az elején elkövettem azt a hibát, hogy leszögeztem az álláspontom abban a hitben, hogy ezt nem is vitatja senki. Kiderült, hogy te másképp látod, ezért térek rá vissza. Szóval mit tudunk a dolgokról magukról? Azt vallom, hogy semmit vagy majdnem semmit. Ez logikailag adódik, ha az emberi megismeréstől elvonatkoztatva kérdezek rá a dolgokra. Miért mondom akkor, hogy "majdnem semmit"? Azért, mert tudni vélem, hogy a dolgok léteznek. (Vagy hogy a Dolog létezik?) Mert mi ennek a hipotézisnek az alternatívája? Azt hiszem, csak egy van, a szolipszista hipotézis, azaz hogy csak az én tudatom létezik, és nincs egyáltalán semmi más. Ez szerintem elgondolható, de azon túl, hogy felettébb valószínűtlen, még az is jellemzi, hogy semmi se következik ebből a lehetőségből. Ha netán úgy is van, hogy nincs semmi, én kénytelen vagyok ennek a (látszat-?) világnak a szabályai szerint élni, mintha lenne testem, érzékszerveim, lennének más emberek, stb.
Az a lehetőség, hogy az életünk számítógépes szimuláció (miközben testünk talán tápoldatban lebeg) – persze ez csak egy példa a számtalan lehetőségre, amelyek szerint megtévesztő látszatvilágban élünk – valójában nem tartozik ide, hiszen ebben az esetben van valami, ami a mátrixon túl van, akár módunkban áll szembesülni vele, akár nem. Ha viszont sikerül Morpheus pirulája segítségével kiszabadulni, és színről színre látjuk a valóságot, ezzel csak áthúztuk a lótetemet az Ó utcába. Továbbra is csak azt látjuk ugyanis, amit a szemünk látni enged, és nem a dolgot magát.
2. Az objektív valóságról. Amikor én a valóságot emlegetem – és bevallom, érzelmileg erősen kötődöm Valóság nagybátyámhoz, ezért szívesen emlegetem –, nem az előző pontban körülírt "Dologra" gondolok (amiről nem tudunk semmit), hanem valami másra. Na de akkor mire? A nehézséget nyilván az jelenti, hogy az udvaron álló fa számomra csak egy képzet, de hogy ténylegesen mi van ott (és hogy egyáltalán van-e tér, amelyben az "ott" szó értelmezhető), azt az előző pont értelmében nem tudhatom. Van azonban egy különös és szívet melengető körülmény: a fát nemcsak én látom, hanem bárki, aki ránéz, akinek megmutatom, és ha netán vak, megtapogathatja, és egy fát fog érezni az ujjaival. Ezt az emberiség összes tagjára nézve persze nem tudom bizonyítani, mint várakozást azonban alighanem mindenki jogosnak fogja érezni. Tekintettel arra, hogy az egyes emberi elmék valóban lényegesen különböznek, ez a mindennapi konszenzus távolról sem magától értetődő, és mindenesetre magyarázatra szorul. Én nem látom okát annak, hogy komolyan kételkedjem abban a kézenfekvő magyarázatban, hogy a konszenzust az teszi lehetővé, hogy az a fa valóban ott van, és valóban olyan, amilyennek mindannyian megtapasztaljuk. Ti. abban az értelmezési keretben, amit emberi megismerőképességünk (aminek a gyökerei nyilván az állatvilágba nyúlnak vissza, tehát biztosan nemcsak az emberre jellemző) korlátai számunkra kijelölnek. Ebben a világban van tér, idő, kiterjedés, mennyiség, okság és hasonlók. Az a fa "ebben a filmben" az objektív valóság része valahogy úgy, ahogy a Casablancában objektíve léteznek a biankó útlevelek. Amíg ezt a filmet nézzük, addig el kell fogadni, hogy léteznek, éspedig a film minden nézője számára.
Számomra ez a mindennapi konszenzus azt üzeni, hogy tapasztalati világom a többi emberrel közös világ, még ha tapasztalataink különböznek is. Abban szeretnék hinni, hogy azokban a bonyolultabb esetekben is, amelyekben tapasztalataink és az azokból levont következtetések ellentmondanak egymásnak, megvan az egyetértés elvi lehetősége. És ez a lehetőség abból fakad, hogy közös világban élünk.
Igazából az a kérdés, hogy ha tudom, hogy mindig csak képzetekkel van dolgom, ha a fene fenét eszik is, akkor miért ragaszkodom ahhoz, hogy objektív valóságról beszéljek. Két egymással összefüggő válaszom van erre.
- Mindennapi életünket úgy éljük – de nekem úgy tűnik, a tudomány is úgy működik –, hogy mintegy munkahipotézisként feltételezzük, hogy tapasztalataink a valóságot mutatják. Nem látom, mennyiben lenne más a gondolkodásunk eredménye, ha eközben folyton figyelmeztetnénk magunkat, hogy – mondjuk – az a fa talán nincs is ott, az csak egy képzet. Olyan ez, mint amikor egy izgalmas film nézése közben azzal csillapítjuk a társunkat, hogy "nyugi, ez csak egy film". Ez néha helyénvaló lehet, de általában nem sok értelme van.
- Az olyan fogalmak, mint objektum, objektív, valóság évszázadok óta meghatározó szerepet játszanak a filozófiában, nagyon nehéz lenne róluk lemondani. Ráadásul az őket használó filozófusok általában teljesen tisztában voltak azokkal a problémákkal, amelyekről mi beszélgetünk (vagy amit nekem ebből sikerült megértenem).
- odanézek, hogy látom-e,
- megtapogatom, érzékelem a kezemmel is, hogy áthatolhatatlan,
- emberek egy reprezentatív mintájával megnézetem, hogy ők is látják-e,
- mintát veszek a fa törzséből, ágából, leveléből, és ezeket megvizsgálom, hogy valóban fáról van-e szó,
- hosszú időn keresztül megfigyelem a fa életműködését,
- stb.
Az én igazságdefinícióm tehát a kognitív adaptivitás? Nem egészen. A fenti vizsgálati eljárásokat nehéz lenne önkényesnek nevezni, vagy pusztán azzal indokolni őket, hogy az emberiség történetében az ilyen eljárások általában beváltak. Tartalmilag nézve minden kérdés ugyanabba az irányba mutat: annak bizonyítása a cél, hogy a fa valóban ott áll. Nem az a kérdésem, hogy hasznomra van-e az a hiedelem, hogy egy fa áll az udvaron (kétségkívül hasznomra van), hanem hogy valóban ott áll-e. Vagy talán meggyőzőbb példa: hasznára lenne-e Paulának, ha abban hinne, hogy a gázláng nem halványul el? Bizonyos értelemben igen, könnyebb lenne az alkalmazkodás a helyi viszonyokhoz, más szempontból nem, kételkedni kellene az ép elméjében, nehéz dilemma ez. A kognitív adaptivitás vizsgálata viszont a valóságra vonatkozik. Most úgy látom, hogy a kognitív adaptivitás fogalma az igazság ellenőrzésének módszerei felé nyit utat, de nem szolgál igazságdefinícióval. Némileg röstellem, de továbbra is azt gondolom: egy állítás akkor igaz, ha jól írja le azt, ami van.
Hogy ez hogyan lehetséges – azaz az a mondat, hogy "Egy fa áll az udvaron" mégis hogyan képes egy egyáltalán nem nyelvi természetű tényállásra utalni –, ez egy érdekes kérdés, és nyilván sok jeles elme próbálta már megoldani, meglehet meg is oldották már, de úgy érzem, megengedhetem magamnak, hogy engem ez ne érdekeljen. Elfogadom, hogy a nyelv ilyen: képes tényállásokra utalni, és az így keletkező kijelentések egy része tudományos eszközökkel ellenőrizhető.
Hogy a bonyolultabb és absztraktabb elméletek is lehetnek-e igazak, azt nem tudom, Valahogy úgy érzem, hogy ez az absztrakció mértékétől – és így a bizonyíthatóságtól – függ. Az olyan markáns elméletek esetében, mint a magyar nyelv finnugor eredete vagy az evolúció, én hajlamos lennék azt mondani, hogy ezek lehetnek igazak vagy hamisak, de az olyan "nagy elbeszélések" esetében, mint a marxizmus vagy a pszichoanalízis, már én is furának találnám a kérdést.
4. Az igazság szeretetéről. Továbbra is nagyon különösnek tartom, ha az igazság fogalmáról a hazugságra, a könnyen emészthető "rövid gondolatmenetekre" és az előítéletekre asszociálunk. Szerintem az igazság pont ezek ellentéte. Vegyük az utóbbit. Az, hogy előítéleteink – vagy kevésbé értéktelített szóval: előfeltevéseink – vannak, nagyon emberi dolog. Mindenkiben vannak olyan tudások, amelyeket nem akar megkérdőjelezni, ezen a szemüvegen át látja a valóságot, és csak ezen a szemüvegen át lát jól. Ha levenné, elhomályosodna minden. Ha jól értem Kuhnt, a tudomány is így működik: pont attól hatékony, hogy bizonyos kérdésfelvetéseket hülyeségnek tart, és kizár magából. Egészen addig, míg ki nem derül, hogy ezek az előfeltevések zavarokat is okoznak, és felmerülnek olyan ötletek, hogy ezeken talán túl kéne lépni. Az emberek a mindennapi életben sokszor nem így működnek, hanem esetleg életük végéig ragaszkodnak kedvenc előítéleteikhez. Mit akarok ezzel? Csak azt akarom mondani, hogy ez a ragaszkodás nem az igazsághoz való ragaszkodás, hanem éppen ez zár el attól, hogy továbblépjünk a – sajnos bonyolultabb (sokszor kontraintuitív) – igazság felé. (Elmenjünk az optikushoz, és új szemüveget csináltassunk.) Ezt a hajlamot a továbblépésre, a látókör tágítására nevezném én az igazság szeretetének, és egyre inkább azt gondolom, hogy ez az oktatás legfőbb célja.
Korábban felírtam a demokrácia képletét (és nem kerülte el a figyelmem nagyon is fontos bíráló megjegyzésed). Most szeretném pontosítani.
DEMOKRÁCIA = KONSZENZUSKERESŐ DISKURZUS + KOMPROMISSZUMKERESŐ DISKURZUS + A TÖBBSÉGI AKARAT ÉRVÉNYESÍTÉSE
Előbb az összeg első tagját, aztán a másodikat mosta el a felejtés, és maradt a többségi elv, amely önmagában az autoriter rendszerek melegágya. Megállapodni arról, hogy mi a közérdek, hogy mi az, ami mindenkinek jó, csak akkor lehetséges, ha érdekel bennünket állampolgárokat, hogy mi az, ami van, és hajlandóak vagyunk bonyolult gondolatmeneteket végiggondolni (a régiek úgy mondták: az ész útmutatását követni). Azaz ha hiszünk a közös valóságban (ahogy te is teszed), és keressük az igazságot (szerintem ezt is teszed, példamutatóan, csak más nyelvet használva).
Mert az igazság fogalmának használata – és ez az utolsó megjegyzésem – nem azt jelenti, hogy tökéletes és végleges igazságokat keresek. De hát ilyenekben a felvilágosodás óta (úgy értem, amióta az isteni igazság kikerült a mainstream filozófia látóköréből) szerintem senki nem hisz. De az, hogy közelítő és ideiglenes igazságokban hiszünk, még nem ok arra, hogy feladjuk azt az igényünket, hogy különbséget tegyünk igaz és hamis között.
2024. szeptember 8., vasárnap
A közös világ megismerése
KI - 03
Ez a bejegyzés egy vita része:
1. Első körben szeretném tisztázni a vitapozícióm. Az én célom ezzel a vitával nem az, hogy a konstruktivizmussal szemben egy másik, hagyományosabb elméletet védjek. Bizonyos értelemben pont az ellenkezője. Az én pozícióm inkább a gondolkodó (és ezért szükségszerűen kritikus) tanítvány pozíciója, aki szeretné magáévá tenni a konstruktivista gondolkodást, de ezt értelemszerűen nem tudja megtenni addig, amíg úgy érzi, hogy ez a gondolkodásmód számára bizonyos pontokon elfogadhatatlan, ezért ellenérvekként megfogalmazott kérdésekkel ostromolja mesterét. Nem hízelgésből vagy álszentségből mondom ezt, egész egyszerűen én így vagyok ezzel. Az nyilván világossá vált az eddigiekből, hogy mi a bajom (egyelőre) azzal a (radikális) konstruktivizmussal, amit te képviselsz: pedagógiai-politikai gondolkodásomban (írásaimban) szeretnék használni olyan fontos fogalmakat, mint "igazság", "objektív" (és amúgy: "megismerés"), de eközben feszültséget kelt bennem, hogy az általam különben (nyilván nem elég tudással) elfogadott konstruktivizmus számára ezek a kritika céltáblái. Ahogy Gulyás Márton szokta mondani: segíts ezt megérteni! Meg ezt azért is írtam, hogy világos legyen: nem célom, hogy minden posztban pont ugyanazt az álláspontot képviseljem. A vitának számomra akkor van értelme, ha képes vagyok meghaladni korábbi álláspontomat. Ez azonban egyelőre nem azt jelenti, hogy mindenben igazat adnék neked. 😊
2. Ezt írod: "...számodra a nagyon adaptív tudás az igaz". Majdnem ("casi" – szokta mondani a spanyoltanárom, amikor teljesen téves választ adunk 😆). Aztán te is idézed, hogy a kognitív értelemben adaptív tudást szeretném igaznak nevezni. Ezt én egy nagyon fontos különbségnek érzem, bár nem biztos, hogy szigorúan ki tudom fejteni a különbséget a gyakorlati adaptivitással szemben. Társadalmi kérdésekről való gondolkodás esetén egészen biztos, hogy ez a különbség fennáll. Ellentétes tudások (hiedelmek) egyaránt adaptívak lehetnek különböző embercsoportok számára. Pl. jócskán vannak olyan egyébként racionálisan gondolkodó emberek, köztük orvosok, gyógyszerészek, akik személyes tapasztalatból "biztosan tudják", hogy a homeopátiás szerek hatásosak (ugyanígy egy kollégiumi kolléganőm ragaszkodott hozzá, hogy mindig legyen készenlétben kalcium tabletta, mert rajta pl. még kizárólag az segített erős allergiás roham esetén). Számukra ez a tudás adaptív, azaz egyrészt beválik, másrészt ki is szorítja az ellentétes tudást, amely viszont mások számára adaptív (akik a homeopátiás szereket kerülve valódi gyógyszerrel kezelik magukat). Ez a kérdés viszont elvileg eldönthető tudományos módszerekkel. Ami az utóbbi esetben eldől, az a homeopátiás szerek hatékonyságába vetett hit kognitív értelemben vett adaptivitása, azaz megállja-e a helyét a bizonyítékokkal szemben. Ha nem, akkor – szerintem – ez nem igaz tudás. Ez viszont már átvezet egy másik fontos kérdéshez: van-e közös világunk?
3. A kétféle adaptivitás között ugyanis az is fontos különbség, hogy a gyakorlati adaptivitás a különböző nézőpontokhoz kapcsolódik, míg a kognitív adaptivitás ahhoz, hogy e nézőpontoktól függetlenül mi az, ami van. Először meghökkentem a meghökkenéseden: miért olyan furcsa neked a "közös tapasztalat" kifejezés. Aztán rájöttem, hogy szokás szerint én fogalmaztam pongyolán. Természetesen nem közös tapasztalatról akartam beszélni abban az értelemben, hogy mindketten (mind a százezren stb.) ugyanazt tapasztalnánk, hanem csak arról, hogy a különböző emberek különböző tapasztalatai ugyanarra a világra vonatkoznak. (Ezzel még nem állítom, hogy ez a világ objektív, majd erről később.) Itt van ez a gyönyörű lány, aki átmegy a téren. Én meglátom. „Azt nézd, milyen!” – mondom, és oldalba b...öklek akkor téged. Te viszont nem látsz semmit, vagy éppen egy zsiráfot látsz. Akkor nem azt fogod gondolni, hogy hát persze, az Imre egy másik szubjektum, másként konstruálja meg a maga valóságát, nincs itt semmi látnivaló. Inkább azt gondolod, hogy az Imre túl sokat ivott, vagy valami más pszichopatológiai történés van, mert olyasmit lát, ami nincs ténylegesen jelen. Nem a csajjal kell itt foglalkozni, aki nincs is ott, hanem az Imrével, aki, úgy tűnik, veszélyben van.
Vagy vegyük a vak szerzetesek és az elefánt példáját! Ha ez a valóságban megtörténik, és a szerzetesek kíváncsiak, és nem utálják egymást, akkor a történet nyilván úgy folytatódik, hogy megosztják egymással a tapasztalataikat, térbeli pozíciójukat, kialakul egy kommunikáció köztük, és lassan rájönnek, hogy egy bonyolult alakzatról van szó, amely azonban a diskurzus nyomán nagyon hasonló modellként jelenik meg a különböző szerzetesek fejében. Várhatóan próbálják tehát az egyéni tapasztalatok között megmutatkozó ellentmondásokat leküzdeni. E törekvés mögött az a makacs hit áll, hogy mindannyian ugyanazt a jelenséget tapasztalják, csak más oldalakról. És igen, ezt a közös világot én objektívnak nevezem, bár nem feltétlenül a szó közvetlen értelmében.
4. Akkor milyen értelemben? Tapasztalati világunk szubjektív, mert nem más, mint egy konstrukció a fejünkben. Másfelől azonban a fentiek értelmében interszubjektív, hiszen ennek a világnak egy jelentős része minden szubjektum számára közös. A (tapasztalati) világnak ez a közös jellege mindenesetre rejtély, legalábbis abban értelemben, hogy választ kell adni rá: miként lehetséges? Egy sor képzetünkről (világos, hogy nem mindegyikről) tudjuk, hogy mások is ugyanazzal a képzettel rendelkeznek. Látom, hogy jön az autó, nem lépek az úttestre. De nemcsak én, más se. De ha lassít, egy mozdulattal megköszönöm, és mégis átmegyek előtte, tudom, hogy látott, stb. Nem tudom nem feltételezni, hogy ennek az együttműködésnek az az alapja, hogy a jelenségvilágban a testem objektíve jelen van, az autó objektíve jelen van, a sofőr elméje szintén, stb. És ennek az objektivitásnak a következtében mondhatom: "Igaz, hogy a sofőr átengedett." És ha valaki az ellenkezőjét állítja, akkor mondhatom, hogy nem mond igazat: vagy hazudik, vagy téved.
Persze tudom, hogy vannak bonyolultabb dolgok, és én sem ilyen elemi tényekre gondolok, amikor pl. az igazság szeretetéről beszélek. Az előző bekezdésben említett tapasztalati tényekről várhatóan különböző szemtanúk nagyon koherensen fognak beszámolni. Bonyolultabb kérdések esetén azonban úgy tűnik, ez a koherencia felbomlik, és az az érzésünk támad, hogy nem ugyanazt a világot tapasztaljuk. E pillanatban én ezt egy rendkívül fontos pontnak érzem. Hogy ti. mit kezdünk az ilyen inkoherenciákkal. Elfogadjuk, hogy a világ nem koherens, azaz különböző emberek és különböző embercsoportok különböző tapasztalati világokban élnek, amelyek nem összeegyeztethetők (azaz nincs objektív valóság), vagy abban hiszünk, hogy racionális diskurzussal ezek az inkoherenciák elvileg kiküszöbölhetők (azaz megállapodhatunk abban, hogy mi az, ami objektíve van)? Az első út az irracionalizmus útja (hajlok rá, hogy a filozófiai posztmodernt ezen irracionalizmus ma divatos megjelenési formájának tekintsem), a második út pedig a racionalizmusé. Elfogadom, hogy a választás hit kérdése (vagy értékválasztás).
Miért olyan fontos az "igazság" fogalom kerülése? Ha azt vallod, hogy tapasztalati világunk szükségszerűen inkoherens, azaz az elefánt nem létezik, csak egymással összeegyeztethetetlen mentális modellek vannak a vak szerzetesek fejében az elefántról, akkor értem. Ebben az esetben a legszebb, amit tehetünk, ha vak szerzetesek vagyunk (azok vagyunk), hogy nem fordulunk egymás ellen, hanem megpróbálunk békésen együtt élni egymással – fejünkben az egymásnak ellentmondó világokkal. És ez persze nagyon tiszteletreméltó cél, de nem látom be, hogy erősebb érvek szólnának az inkoherencia mellett, mint ellene. Ha viszont nem ezt vallod, akkor vajon nem tisztán a precíz szóhasználatról van-e szó? Mintha azt mondanánk, hogy a "Dezső autója zöld" mondat kifogásolható lenne azon az alapon, hogy a különböző hullámhossztartományba eső fények különböző színekhez rendelése emberi konstrukció, így nem tüntethetjük föl a dolgok tulajdonságaként.
5. Előző posztod azzal kezdted, hogy én mit értek igazságon. Én most azzal folytatom, hogy szerintem te mire gondolsz, amikor az igazság fogalmát használod. Az a benyomásom, hogy bár az abszolút igazság fogalmát elveted, mégis valamiféle (megvalósíthatatlan) tökéletességet tulajdonítasz az igazságnak. Az elméletek azért nem lehetnek igazak, mert "nem írják le a valóságot tökéletesen", "az objektív igazság iránti vágy" "a bizonyosság keresésével" egyenértékű, stb. Ez nekem azért fura, mert ismereteim szerint az igazság fogalma soha nem foglalta magába sem a tökéletesség, se a bizonyosság sajátosságát. Ha viszont így kezeljük, az eleve rossz színben tünteti föl az "igazságban hívőket". Az a mondat, hogy "p igaz", nem ugyanazt jelenti, mint az, hogy "Biztos, hogy p igaz". És ezen a ponton kéne valamit mondani a valószínűség problémájáról. Ennek a statisztikai-elméleti vonatkozásaihoz én egyáltalán nem értek, ugyanakkor az igazság számomra alapvetően valószínűségi fogalom. Már felhoztam példának azt az állítást, hogy Báthori Erzsébet ellen annak idején koncepciós per folyt. Nem tudjuk, hogy ez így volt-e, de a szakma egyre valószínűbbnek tartja részben a bizonyítékok (a források tanúsága), részben az erről szóló elmélet (narratíva) meggyőző koherenciája alapján. Mit jelent itt az, hogy "valószínű"? Első körben nyilván valami szubjektív dolgot, amelyhez akár egy mérőszám is kapcsolható. Ez persze szintén szubjektív (nem mérhető), de mértékéről szerencsés esetben szakmai konszenzus alakítható ki. Azért tartom ezt fontosnak, mert úgy képzelem, hogy minden tudásunkhoz elkerülhetetlenül hozzárendelünk egy valószínűséget, ami soha nem 100%. (Nyilván vannak olyan zárt axiomatikus rendszerek, mint a matematika, amelyek kivételek.)
6. Amit a bizonyítékokról írsz, az számomra meglepő, és nem értem. Én nem akarom, és nem is tudom cáfolni, hogy a bizonyítékokon alapuló tudás koncepciója egy Augiász istállója, és nem lehet rá igazságelméletet alapozni. De akkor tényleg, hogyan lehetséges a tudomány?
7. Hasonlóképpen meglepett, amit Ptolemaiosz és Kopernikusz világképének különbségéről írsz. "A két elmélet között az a különbség, hogy Kopernikuszé sokkal elegánsabb, egyszerűbb, jobban átlátható." Nekem úgy tűnik, más különbség is van: a Kopernikusz elméletét alapul véve, arra támaszkodva elképesztő haladást ért el a modern tudomány. Úgy sejtem, hogy ez a körülmény legalábbis rokon azzal, amit kognitív adaptivitásnak nevezek.
8. És akkor a politikai konzekvenciákról. A helyzet továbbra is ugyanaz: a politikai problémák leírásában nagyon is egyetértünk, "mindössze" az "ismeretelméleti" hátteret ítéljük meg különbözőképpen. Az én lassan kialakuló igazságdefinícióm alapján (kognitív adaptivitás, a közös világról zajló diskurzus) az igazsághoz való ragaszkodás az adatok kritikai elemzését jelenti, csak ezen alapulhat az a meggyőződésem, hogy "az úgy van", és csak az számít, hogy "úgy van-e", nem pedig az, hogy mi hangzik jól, ki mondja, mire lehet felhasználni. Ha valami hiányzik a mai közéletből, akkor az az igazsághoz való ragaszkodás (amin ugye én ezt értem: annak kiderítéséhez való ragaszkodás, hogy mi az igazság; és nem azt, hogy tézisekhez ragaszkodunk), vagy ahogy én mostanában szívesebben nevezném: az igazság szeretete.
9. Abban nagyon igazad van, semmiképpen nem vitatnám, hogy a szavazó gyakran szavaz az érdekeivel ellentétes módon. De ez szerintem nem cáfolja azt, amit írtam (hogy nem az igazságot keresi, hanem a saját érdekét), inkább az van, hogy megint pongyola, leegyszerűsítő módon fejeztem ki magam. Amikor azt írtam, hogy "azt nézi, mi a jó neki", azt sokkal általánosabban értettem, pl. úgy, hogy mi igazolja vissza az előítéleteit, mi jelent számára biztonságot, stb. Hogy miért lehet valaki egy autoriter rendszer támogatója (és hogy én miért voltam az annó), erről nyolc éve írtam valamit, ami szerintem elég jól sikerült, ezért idelinkelem.