2011. június 22., szerda

A magyar nyelv napja

Én örülök, hogy lesz napja a magyar nyelvnek. Arról persze lehet vitatkozni, hogy ezt a nyelvművelés napjának kell-e tekinteni, vagy hogy egyáltalán van-e valami értelme a nyelvművelésnek. Az tény, hogy a magyar nyelvhez sokunkat szoros érzelmi kapcsok fűznek, identitásunk része, ezért jó, ha van egy nap, amikor együtt gondolunk rá, foglalkozunk egy kicsit vele.

De nem teljesen mindegy, hogy melyik az a nap. Ennek ugyanis üzenete van. A Fejér Megyei Hírlap Hammerstein Judit helyettes államtitkárt idézi ezzel kapcsolatban: "A szimbolikus ünnep időpontja eredetileg április 23., a Magyar Nyelv Múzeumának megnyitási dátuma lett volna, a kulturális kormányzat viszont úgy ítélte meg, hogy a magyar nyelv ügyének történelmünk egy jelentősebb eseményéhez kellene kötődnie. Így esett a választás az 1844. évi II. törvénycikk szentesítésének napjára, november 13-ra, ezzel a nappal lett hivatalossá a magyar nyelv mind az államigazgatásban, mind pedig a közoktatásban, felváltva a latin nyelvet. A módosítással a kezdeményező civil szervezetek is egyetértettek."

Hát gondolom, senkit nem érdekel, de én nem értek egyet. Nekem sokkal jobban tetszett az eredeti dátum, amely egyébként - ha hihetünk a Wikipédiának - már 2008 óta a magyar nyelv napja, ha nem is foglalták törvénybe. Én már azt is utáltam, hogy a rendszerváltás után a bankjegyekről eltűnt Ady és Bartók, és helyettük megjelentek a királyok, államférfiak. Az államtörténeti események jelentősek, a kultúrtörténeti események jelentéktelenek - ez a vélekedés a meghatározó. Pedig hát nemcsak arról van szó, hogy néha egy múzeum jelentősége felérhet egy törvényével, hanem még inkább arról, hogy a politikai események megítélése MINDIG felettébb ellentmondásos.

És végül is ezért írtam meg ezt a bejegyzést. Mert bajom van az 1844. évi II. törvénycikkel. Azt tanítjuk róla, hogy a latin korábbi egyeduralmával szemben hivatalos nyelvvé tette a magyart. Így történt. De hozzá kell tenni, hogy ezt egy olyan országban tette, ahol a magyar anyanyelvűek száma alig érte el az 50%-ot. És ez a szempont egyáltalán nem jelenik meg a törvényben, holott a magyar nyelv hivatalossá tétele a helyi közigazgatásra is vonatkozik. Még súlyosabb, hogy egy tollvonással az oktatás nyelvévé is a magyart teszi meg az egész országban, holott az alsófokú oktatás addig értelemszerűen a helyben beszélt nyelveken zajlott. Itt tehát egyáltalán nem a latin nyelv felváltásáról, hanem a kisebbségi nyelvek háttérbe szorításáról szólt a törvény. Amely - mondjuk ki - egészében a magyarosítást, a kisebbségek asszimilációját kívánta szolgálni.

Nem bántom én a kor nagy politikusait. Minden intézkedés a saját korának viszonyaiból ítélhető meg, és nagyon is meg lehet érteni Kossuthot vagy Deákot, ha a reformkor feszítő ellentmondásaiból ezt a kiutat látták. Ugyanakkor nem tekinthetünk el attól sem, hogy azóta történt egy s más, ami nem igazolta ezt a politikát, sőt hogy maguk a reformkor vezető politikusai is újragondolták asszimilációs elképzeléseiket. Akkor hát mi a fészkes fenét akarunk most azzal, hogy hivatalosan ünnepeljük ezt a törvényt, amelyet különben 1868-ban direkt módon tagadott meg a magyar állam?

2 megjegyzés: