2015. május 21., csütörtök

Példázat az egóról

Nem tehetek róla, a Nagy Emberről (Isten éltesse így utólag, tényleg!) nekem már mindig csak az fog eszembe jutni, amikor engem bántott. Akkoriban a "tantervhívők" és az "anarchisták" vitáztak egymással. Én persze az utóbbiak csapatát próbáltam erősíteni. Nem volt könnyű: nemcsak azok támadtak minket, akik politikailag a másik oldalon álltak, hanem azok közül is sokan, akikkel egy követ fújtunk, amúgy. Miközben a kormány minket támogatott. Na mondom, nem volt könnyű. Szóval ülök egy pódiumvitán a közönség soraiban. Fenn a pódiumon a tantervről folyik a vita. Egyszer csak hallom, hogy valaki azt mondja, hogy Knausz Imre így meg úgy. Mire a Nagy Ember a maga utánozhatatlan lezserségével: aha, Knausz Imre, láttam tegnap a tévében, borzalmas volt.

A helyzet az, hogy tényleg borzalmas voltam. Nem mintha nem lett volna igazam. Az azóta eltelt évek havonta győztek meg arról, hogy a "tantervhívők" nemcsak tévedtek, de nagyon káros is volt a tevékenységük. Azé a másik Nagy Emberé is, aki az említett tévés beszélgetést vezette rendkívül elfogultan, de rendkívül ügyesen. Én meg soha nem voltam egy jó kommunikátor, így hát borzalmas voltam, valóban. És akkor itt még bele is vágják a pofámba. Egy olyan ember, akinek tök jó lett volna imponálni. És úgy, hogy nyilvánvalóan nekem van igazam.

Szóval mit is akarok mondani? Hogy milyen gáz ez az egocentrizmus. Hogy az egykori frusztráció ráül a lélekre, és nem hagyja kiáradni a tiszteletet és szeretetet. Hogy így élünk, basszus.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése