2020. augusztus 9., vasárnap

Humán forradalom?

Ha volt valami reménykeltő a NER tíz évében, akkor az a pedagógusok mozgalma volt. Miközben  a nemzet jórészt fásultan és közönyösen tűrte, hogy maffiózók ültek a nyakára és rabolták ki, addig a pedagógusok szervezeteket hoztak létre, megfogalmazták követeléseiket és tömegtüntetéseket szerveztek. Teljesen félrevezető tehát az a narratíva, amely a pedagógusokat egy homogén passzív és konzervatív tömegnek írja le. Talán valamikor ez így volt (amúgy nem), de mostanra biztosan nem erről van szó. Az igaz persze, hogy egy idő után kifulladt a mozgalom. Ennek okait nagyon is érdemes volna keresni, én röviden itt csak ennyit mondanék: a pedagógusok mozgalma magára maradt, jórészt azért, mert ezt is akarta. Görcsösen szakmai akart maradni, jóllehet könnyen belátható, hogy politikai változások nélkül szakmai eredmények nem érhetők el. A nyílt politikai fordulat tette volna érdekeltté a nem pedagógusokat, hogy a mozgalom mellé álljanak. Így viszont a kudarcok érthetően elvették a tanárok kedvét a tartós lázongástól.

Mit akarok ezzel mondani? Csak annyit, hogy érdemes volna a mozgalom újjáélesztésén gondolkodni, de úgy, hogy eleve kétkörös összefogásban gondolkodunk: egyrészt a humánszféra (pedagógusok, egészségügyiek, szociális munkások) összefogásában, másrészt a NER-rel elégedetlen tömegekkel kötött szövetségben. Ez utóbbi azért nem lehetetlen, mert egyre nehezebb nem észrevenni: a humánszféra kifosztása a NER lényegéhez tartozik. Ez a rezsim a társadalom nagy részét (a "magyar embereket") valóban "emberi erőforrásnak" tekinti: kannibálként életerejük elfogyasztása révén hozza létre az államtól függő, az államhatalmat készségesen kiszolgáló "nemzeti burzsoáziát". Azaz: a társadalom túlnyomó többségének nem adja meg a megfelelő egészségügyi ellátást és a boldoguláshoz szükséges tudást, azokat pedig, akik ily módon a perifériára sodródnak, kíméletlenül magukra hagyja. Ez olyan fájdalom, amely távolról sem csak a humánszféra dolgozóinak fáj. Egyszerűen csak fel kellene világosítani a polgárokat: "Im itt a szenvedés belül, ám ott kívül a magyarázat." Ugyanakkor még többről van szó: a humánszféra kifosztása a jövő, a nemzet felszámolását jelenti.

A pandémia nagyon sok mindent nyilvánvalóvá tett ebből mind az egészségügy, mind az oktatás területén. A mozgalomnak minden területen a sztrájkot kell a középpontba állítani. A sztrájk azonban nem olyan, hogy ma kitalálom, holnap meghirdetem, holnapután lefújom. És főleg nem olyan, hogy aki akar, sztrájkol, aki nem akar, az nem. Programot kell fogalmazni, és fel kell készülni. A felkészülés pedig azt jelenti, hogy agitációt kell folytatni az egész országban. Első körben arról, hogy mi a cél, és hogy mit jelent a célokért folytatott harc. És csak ezután lehet az egész szakmára (és több szakmára) kiterjedő sztrájk megszervezésébe fogni. Biztos vagyok benne, hogy megfelelő előkészítés mellett széleskörű szakmai támogatásra számíthat a mozgalom.

A szakszervezeteknek itt mással nem pótolható szerepe lehet. És az agitációnak egyik fő célja éppen ez kell, hogy legyen: meggyőzni a pedagógusokat (és az ápolókat stb.), hogy végre itt az ideje belépni szakszervezetekbe. Mert különben? Mert különben "Mint oldott kéve, széthull nemzetünk ...!" Nem viccelek.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése