Az alapkérdés mindig ez: miért önzőek és agresszívek az emberek, miközben az együttműködés és az altruizmus mindig is evolúciós előny volt? Rousseau – és aztán még inkább Marx – válasza az volt, hogy az emberek a lényegük szerint igenis jók, és az intézmények tetszik rosszá őket, nevezetesen elsősorban a magántulajdon és az azon alapuló gazdaság, valamint a hatalmi hierarchián alapuló állam. Ezzel a modellel az a fő baj, hogy vagy el kell fogadni az intézmények által létrehozott morális sivatagot, vagy programként a magántulajdon és az állam felszámolását kell kitűzni. Ami nekem tetszik, de eddig nemcsak kudarcba fulladtak az ilyen kísérletek, hanem egyenesen az önzés és agresszió soha nem látott burjánzásához vezettek. Mert ilyen az emberi természet – mondják a radikális baloldal konzervatív kritikusai.
Gondoljunk most végig egy kifejezetten nem marxista és nem rousseau-ista alternatívát! Mi van, ha "a rossz" eredetét nem a "nagy társadalomban", hanem éppen ellenkezőleg az magánéletben, a családban keressük? A patriarchális család mindig is despotikus közösség volt, a családfő szinte korlátlan hatalommal rendelkezett, és bár a polgári társadalomban ez jogi értelemben megszűnt, továbbra is fennmaradt egy olyan családon belüli egyenlőtlenség, amelyben egyesek (a férfiak) kényelmét mások (a nők) munkája biztosítja. Egy ilyen egyenlőtlenség csak többé-kevésbé kifinomult hatalmi technikák révén tartható fenn, amelyek túl gyakran vezetnek feszültségekhez és agresszióhoz. A marxista narrativa szerint a mai elnyomó-patriarchális család a kapitalizmus terméke, ami nagyon meglehet. De vajon nem lehet-e éppúgy az is, hogy fordítva van? Hogy az a mód, ahogy a magántulajdont, a piacgazdaságot és az államot működtetjük, azokon a tapasztalatokon alapul, amelyeket még gyerekként a patriarchális családban szereztünk? És amelynek lényege a kényszer kultusza, a "ki kit győz le?" elve és az egyenlőtlenség normalizálása.
Elképzelhető-e a piac és az állam humanizálása? A zéró összegű játszmák helyett win-win megoldások, megállapodások? Elképzelhető-e a felebaráti szeretetre – és nem mellesleg ökológiai tudatosságra – alapozott gazdaság és politika? Ehhez nem politikai döntésekre van szükség, hanem kulturális átalakulásra. Ez anarchista és feminista program, amely azonban aligha valósulhat meg a kereszténység és a katolikus egyház megújulása nélkül. Amúgy szerintem Ferenc pápa pont ilyesmit hirdet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése