Okoskodás az okoskodásról, az iskoláról és az emberarcú fasizmusról

Feminista "tudatosságnövelő" gyűlés New Yorkban 1972-ben.
Forrás: https://commonslibrary.org/

"Vagy lesz új értelmük a magyar igéknek,

Vagy marad régiben a bús, magyar élet."

(Ady Endre: Fölszállott a páva)

1.

Először bosszankodtam azon, hogy a kitűnő Endreffy "okoskodás"-nak fordította a francia/német "Räsonnement" szót Habermasnál. Ez vicces hatást keltett, mert úgy gondoltam, hogy ha magyarul okoskodásról beszélünk, annak mindig pejoratív íze van: leginkább fölösleges és nagyképű szócséplést jelent. Ezt a kritikai árnyalatot egyébként Habermas is szóvá teszi. "Sajátos és történetileg példa nélküli ennek a vitának a közege: a nyilvános okoskodás (Räsonnement). Ennek a szónak nyelvhasználatunkban ma is félreérthetetlenül kettős polemikus árnyalata van: az észre való hivatkozás, és egyidejűleg ennek megvető lefokozása kicsinyeskedő szőrszálhasogatássá." Kellett egy kis idő, hogy rájöjjek: ez a kettősség a magyarban is éppúgy megvan, ti. használjuk a kifejezést "az észre való hivatkozásként" mindennemű lefokozás nélkül is. Gyakori például az "így okoskodtam", "helyesen okoskodott" fordulat, amelyben egyszerűen gondolkodásra, problémamegoldásra utal a szó. Egy szép példa Malonyai Dezső Egy lovagias ügy c. novellájából: "Valószínűleg, most se szólna; a milyen jó lélek volt, nyilván úgy okoskodott az ő halálra sebzett anyai szíve, hogy a fia gyilkosának is él talán az anyja..." De nem idegen nyelvünktől az a további jelentés sem, amely valószínűleg leginkább megfelel a habermasi szóhasználatnak. A következetesség kedvéért legyen a példa ismét Malonyaitól, a Mese a boldogtalanságról c. novellából: "Arról okoskodtunk, – kitünően vacsoráztunk és pompás havannával kinált bennünket a házigazda, – hogy a boldogság tulajdonképpen ellensége az emberiségnek." Az okoskodás itt kollektív, egy vacsoraasztalnál szivarozás közben eszmét cserélnek az urak, érvek és ellenérvek hangoznak el, dűlőre akarnak jutni egy fontos – mert hát mi lehet fontosabb, mint a boldogság? – kérdésben. 

Az okoskodásról ebben az értelemben szeretnék az alábbiakban okoskodni. Arról persze, hogy nincs. Vagyis olyan kollektív okoskodás nincs, amely közvéleményt formálna, azaz kivenné a részét a politikai akaratképzésből. Tudom, ezzel se mondok semmi újat, erről szól az egész Habermas. A közvélemény az egyének véleményéből áll össze, legalábbis a közvélemény-kutatók az egyént kérdezik – leginkább telefonon –, aki ilyenkor leül a konyhában, beletörli a kezét a nadrágjába, és örül, hogy abbahagyhatja pár percre a mosogatást. Ami tehát itt hiányzik, az a közvéleményt mintegy alulról megteremtő diskurzus, amely klubokban (a reformkori Magyarországon: kaszinókban), konferenciákon, a napi- és hetilapokban, folyóiratokban, kávéházakban, politikai gyűléseken, színházakban stb. kellene, hogy lüktessen. Amúgy az okoskodásnak távolról sem kell a politikára korlátozódnia. A filozófiai, vallási, művészeti – nálunk különös hangsúllyal: irodalmi – vitáknak hatalmas szerepük lenne annak az értékrendnek a kikristályosításában, amely a politikai viták általános közegét jelenthetné.

A modern média éppen ellenkező módon működik. Üzenetei felülről jönnek és észrevétlenül manipulálnak. A legtöbb, amire képesek vagyunk a média által meghatározott környezetben, az, hogy védekezünk a manipulációval szemben, és ez éppenséggel nem nevezhető szabad és uralommentes okoskodásnak. Az ún. "közösségi" média egy pillanatig ennek lehetőségét kínálta, de hamarosan a társadalom szegmentálásának, véleménybuborékok kialakításának és a gazdasági manipulációnak leghatékonyabb eszköze lett. A social media ily módon fegyver a politikusok kezében is: aki jól kezeli a Facebookot, az jól irányítja a közvéleményt, ami ha nem is elegendő a győzelemhez, azért nagyon fontos feltétele annak.

Az uralommentes és a kölcsönös tanulást előmozdító okoskodásnak azonban van egy további akadálya is. Arról az ellentmondásról van szó, hogy a demokrácia – adott esetben mégoly formális – keretei között mindenkinek a véleménye egyformán kell, hogy számítson, és a szavazáskor ténylegesen ugyanannyit is ér, miközben a szavazópolgárok túlnyomó része egyáltalán nem rendelkezik azzal a világismerettel, és ami nagyobb baj: azzal a racionális mentalitással, amely a kollektív okoskodásban való részvételhez szükséges. Azt hiszem, ebből az ellentmondásból fakad az, amit szívesen neveznék a demokrácia közvélemény-kutatási szemléletének. Ennek pedig két oldala van: egyfelől a demokráciát a szavazással, a vélemények lekérdezésével azonosítja, és másodlagosnak – ha nem fölöslegesnek – tartja a megelőző okoskodást; másfelől – ezzel összefüggésben persze – a hatalmi döntések előtt szereti lekérdezni a "közvéleményt", mert vigyáz arra, hogy "a zemberek" úgy érezzék, az ő akaratuk érvényesül, miközben persze tájékozatlanok és manipuláltak maradnak éppen a kollektív okoskodás hiánya miatt. Egyszóval a populizmusról beszélek, a tekintélyuralmi rendszerek felé vezető autópályáról.

2.

Ha tehát a közös okoskodáshoz az ésszerű gondolkodásra hajlamos és ennélfogva némi világismerettel is rendelkező polgárokra van szükség, fölmerül a kérdés, hogy ez a feltétel miért nem teljesül. A helyzet azért különös, mert a felnövekvő nemzedék életidejének durván jelentős részét tölti az ún. tanulással egy erre specializálódott intézmény, az iskola falai között. Mivel erről már sokat írtam (pl. itt, itt és itt),  most röviden intézem el a kérdést. Az iskola úgy működik – nemcsak Magyarországon, hanem a nyugati világ nagy részén is –, hogy a tanulók túlnyomó többségét elriasztja a műveltségtől: az idegen információhalmazzá alakított tananyag egyrészt érdektelenként, másrészt elsajátíthatatlanul nehézként jelenik meg számukra, így az nem is lesz az övéké. Ez nem diszfunkció, nem működési hiba, hanem egyszerűen tervezete szerint így működik a késő kapitalizmus társadalmi újratermelési folyamata. Politikailag ez hozza létre a manipulálható tömegeket, gazdaságilag pedig bebetonozza az ország félperifériás helyzetét. Ha tehát nem populista, hanem deliberatív demokráciát akarunk, azaz olyan demokratikus ökoszisztémát, amelyben a hatalmi döntéseket társadalmi okoskodás előzi meg és ellenőrzi, akkor mindenekelőtt az oktatással kell kezdeni valamit.

Akkor itt és most, 2026 Magyarországán azon kell dolgoznunk, hogy legyen valódi, mély és komoly okoskodás az oktatásról. Na de hogyan? Talán könnyebb azzal kezdeni, hogyan ne. A közös okoskodást úgy tudja támogatni a kormányzat, ha egy darabig nem készít átfogó közoktatási stratégiát. Először is ez nem jelent passzivitást: végleges "anyag" helyett ki kell jelölni, hogy melyek a kulcskérdések, és ezekkel kapcsolatban milyen alternatívák merülnek föl. Másodszor ez nem jelent semlegességet. Nem arról van szó, hogy egyszerűen "a nép bölcsességére" kell bízni a közoktatás ügyét, és azt kell elfogadni, amire többen szavaznak. Nagyon is elvárható a hatalomban lévőktől, hogy legyen a kulcskérdésekben álláspontjuk, de közben játékban kell tartani az alternatívákat is. Egyrészt azért, mert ez ösztönzi a vitát, amely rámutathat az eredeti elgondolások gyenge pontjaira, másrészt azért fönn kell tartani annak az esélyét is, hogy menet közben módosul a kormányzati álláspont.

Ennyit a minisztérium szerepéről. A társadalmi okoskodás lényege azonban éppen az, hogy a hatalom ugyan befolyásolja azt, de semmiképpen nem irányítja. Civil szervezetek, szakértői csoportok, pártok, a nyomtatott és az elektronikus média szervezhetnek vitaesteket, konferenciákat, beszélgetéseket, sőt adott esetben gyűléseket, tüntetéseket, írhatnak röpiratokat és vitacikkeket azokról a bizonyos kulcskérdésekről. Azt hiszem, nem arra van most szükség, hogy négy-öt magyar összehajoljon, és készítsen egy pártprogramszerű gyűjteményt a teendőkről, azaz megmondja a tutit. Ez sikerülhet nagyon jól, de arra fogja késztetni a kritikusokat, hogy a hibákat, a hiányosságokat keressék benne, ez meg a szerzőket arra, hogy megvédjék a munkájukat, ahelyett, hogy magáról a dologról folyna a vita. A csodálatos magyar reformkor ugyan lényegében úgy kezdődött, hogy Széchenyi egy könyvméretű röpirattal, a Hitellel fölkavarta a közvéleményt (aztán nagy hirtelenséggel még kétszer újra elmagyarázta, hogy mit is akar). De Széchenyi programja nagyon világosan kijelölt pontokra fókuszált, és ezek egy nagyon koherens rendszert alkottak, sokféle gondolkodást elindítottak. Titkon azt remélem, lesz még ilyen korszaka ennek az országnak.

Néhány szót arról, hogy szerintem melyek lennének a kulcskérdések a közoktatásról való okoskodásban. Az én javaslatom valami ilyesmi lenne.

• A közoktatás céljai. Egyáltalán mit akar a magyar társadalom a közoktatással? Milyen szerepet szánunk a közoktatásnak egy átfogó társadalmi reformprogramban?
• A szelekcióhoz való viszony. Mi a baj azzal, ha a különböző felkészültségű, motivációjú és társadalmi hátterű gyerekek külön iskolába kerülnek? Szükséges és lehetséges-e a rendszer komprehenzív irányú átalakítása?
• A szegények iskolázása. Szükség van-e speciális programokra a szegények oktatásában? Ha igen, milyenek legyenek ezek?
• A szerkezeti kérdés. Baj van-e a 8+4-gyel? Milyen alternatív megoldások lehetnek? Hogy függ ez össze a falusi kisiskolák kérdésével?
• A tartalmi szabályozás kérdései. Kell-e központi tanterv? Mit írjon elő? Kell-e helyi tanterv? Milyen vizsgákra van szükség?
• Az értékelés problémái. Mi a baj az osztályozással? Ki lehet-e küszöbölni? Milyen a jó értékelés?

Nyilván van még sok minden, de nem kéne elaprózni. Sőt, mivel a fenti kérdések nagyon sok szálon összefüggenek egymással, meglehet, össze is lehetne vonni közülük néhányat.

3.

Végül vissza az okoskodás problémájához! Tudom, hogy ez egy naiv írás. Valami olyasmit szeretnék, aminek – sok jel mutat erre – lejárt az ideje. A kérdés azonban mindig az, hogy mi az alternatíva. 2026-ban nagy dolgok történtenek Magyarországon. Az ország népe leszámolt egy nyomorult és kártékony autokráciával. Mi több, nagyon pozitív folyamatok indultak el a kormányzat több területén. De mi lesz ebből hosszú távon? Én sokáig szkeptikus voltam. Azt mondtam barátaimnak a választás előtt, hogy a legpozitívabb kimenet, amire számíthatunk, az emberarcú fasizmus. Amin valami olyasmit értettem (értek), hogy egy nagy társadalmi támogatottságú, népszerű, az ország javát és nem a saját gazdagodását szem előtt tartó, ugyanakkor a népet hatékonyan manipuláló rendpárti autokrácia. Aztán a választás utáni eufória engem is magával ragadott, de továbbra is borzasztóan zavar a jövőkép hiánya. Hogy "mi lesz ebből, tekintetes úr?" Mert lehet, hogy mégis az emberarcú fasizmus felé megyünk, és lehet, hogy ez a maximum, ami Kelet-Európában megvalósítható. De ha így van, akkor baj van. Mert az emberi arc egy tekintélyuralmi rendszerben nagyon törékeny jószág, és fölöttébb kétséges, hogy elég lesz-e ahhoz, hogy tartós társadalmi összefogás valósuljon meg. A tét ugyanis nem az, hogy melyik modell mennyire kellemes vagy kellemetlen. A tét a katasztrófa (igen, az ökológiai katasztrófa) elkerülése, ami viszont nem fog menni másképp, csak ha a kormányzat ésszerű döntéseket hoz, mert az ésszerűen gondolkodó polgárok is ezt akarják. És ennek formája a deliberatív demokrácia.

------------------------------------------------------

Nézd meg a honlapom is!