Szeret társalogni, azaz megosztani végtelen tudását embertársaival. Mindennek tudja a hátterét, mindenkiről van egy története. Mondókája általában arról szól, hogy régen minden sokkal jobb volt, külföldön minden sokkal jobb.

http://www.facebook.com/knauszi/posts/10150173835615225

Első osztály gyorson. Semmi plusz szolgáltatás, az egész arról szól, hogy ne kelljen a szegényekkel együtt utazni. Tiszta apartheid.

http://www.facebook.com/knauszi/posts/10150169926910225

Vannak dolgok, amiket úriember nem tart lehetségesnek, aminek a megvalósulásával nem kalkulál, aminek az előnyeit és hátrányait nem helyezi mérlegre: pl. módosítani az alkotmányt, ha taktikai lépései útjában áll; szóba állni a fasisztákkal; felülvizsgálni az általános, egyenlő, titkos választójogot; korlátozni a média függetlenségét. És igen, ilyen a 15 éves korig tartó tankötelezettség is. Ez olyasmi, ami nincs.

http://www.facebook.com/knauszi/posts/114569558620517

Soha nem bíznék egy olyan emberben, aki minden ígéretét megtartja.

http://www.facebook.com/knauszi/posts/140077989381755

Lásd, harc az élet - vagy nem?

Mindenki tiltakozik... Tiltakozunk az utcán, a tiltakozó oldalak gomba módra szaporodnak a Facebookon, és tiltakozom én is a magam visszafogott módján. De egyre kevésbé van kedvem hozzá. Valahogy érzem, hogy ez nem jó. Nemcsak nem elég: nem erre van szükség. Nem mondom, hogy nem kell harcolni, amikor eljött az ideje, de arra beállítani magunkat, hogy mindig a rosszra szegezzük a tekintetünket, és ahhoz képest csináljunk valamit - én úgy látom, ez nagy hiba. Megpróbálom megfogalmazni - elsősorban magamnak, persze -, hogy miért.

1. Először is magunknak ártunk vele. Minél többet foglalkozunk azzal, ami nem tetszik (nemcsak a politikában), annál inkább az fogja tematizálni a gondolkodásunkat, meghatározni a nyelvet, amit használunk, a metaforáinkat stb. Legyőz minket, és észre sem vesszük.
2. A tiltakozás még nem gyűlölködés, de nem is áll messze tőle. Mindenesetre agresszió, amely agressziót szül. Szükség lehet rá, de ha eluralkodik, egy olyan világot stabilizálunk vele, amelyben a gyűlölet az úr. Tetejébe az "ellenségem ellensége a barátom" elv alkalmazására csábít, és pillanatok alatt sötét erők cimboráivá válunk pusztán a közös utálat okán.
3. Ahogy a kisgyereknél is a gyenge büntetés éppen azt a magatartást erősíti, amit büntet, ugyanígy a felnőtt világban is: a sok erőtlen tiltakozás csak megerősíti ellenfeleinket. "Lám, ezek tiltakoznak, nyilván jó úton járunk."

Mire van tehát szükség? Én azt nem tudom, de megpróbálok legalább egy nagyon elvont választ megfogalmazni. (Ahogy Babi néni mondja: "Nincsen nekem olyan, de várjál, hozok.") Nevezzük ezt pozitív cselekvésnek.

1. Önmagunk formálása mindig jó ötlet, ha cselekvésre vágyunk. Egy bölcs ember mondta: ha jobbá akarod tenni a világot, tedd jobbá magad; így egy gazemberrel biztosan kevesebb lesz a földön. Minden más cselekvés problematikus a kockázatok és mellékhatások tekintetében. És én idesorolom a tanulást is. Ha valami nem tetszik a világban, nem bánom, tiltakozzunk, de előbb próbáljuk megérteni, hogy mi a fenéről van szó.
2. Segíteni másokon: ez a másik biztos pont. Ha úgy látjuk, hogy valakinek rossz, hát nem bánom, tiltakozzunk, de még jobb, ha segítünk neki. Nem az érdemeiért, hanem mert szükséget szenved.
3. Másokat tanítani szintén pozitív cselevés. Vigyázat: a tanítás nem véleményformálást jelent, hanem mindig empowerment, helyzetbe hozás. Eszközöket adok a másiknak, hogy átgondolhassa a helyzetét.
4. És végül: a konstruktív megoldások keresése. Félve írom le, mert félreérthető. Ma sokszor az számít konstruktívnak, aki a hatalmon lévők seggét nyalja. Én természetesen nem ezt értem ezen. Ha úgy látjuk, nem jó irányba mennek a dolgok, nem bánom, tiltakozzunk. De közben gondoljuk át hideg fejjel, hogy pontosan mi is a helyes út. (Majdnem azt írtam, hogy ez az igazi radikalizmus. De visszariadtam, mert a mai fura politikai nyelvben valamiért a fasisztákat nevezik radikálisoknak. Az én nyelvem erre nem áll rá.)

Egy régi barátom - jeles író lett azóta -azt mondta 1990-ben, hogy egy egyszemélyes párt tagja, és szigorú tagfelvételi zárlat van. Hát én is valahogy így vagyok ezzel most. A programot a fenti elvek alapján kell majd kidolgozni.

A Resti

Persze már azelőtt is megfordultam néha a Restiben, de nem jelentett nekem semmit. HG, a jeles oktatáskutató mondta egyszer, hogy zseniális hely, mert olcsón egész jó ételeket lehet kapni (ha nem is nagy adagokat). Aztán egyszer körülnéztem, és megláttam a falakon a V* szeszgyár plakátjait. Én akkoriban lelkes fogyasztója voltam a V*-i szatmári szilvának, és rendeltem egy pohárral.

De akkor itt el kell mesélnem egy történetet, mert ehhez az italhoz kapcsolódik. A pedagógiai innovációk mellett elkötelezett KOMP-csoport leginkább Csillebércen tartotta összejöveteleit a 90-es években, meg később is egy ideg. Jók voltak ezek, és persze mindig előkerült valami jóféle ital. Sokat emlegettük például azt a téli "munkaértekezletet", amikor jégcsapot törtünk a tetőről, és azt tettük a whiskybe. Egy alkalommal szatmári szilvát vittem, és kívácsian vártam, mit fog mondani rá a salgótarjáni [update: talán nem is tarjáni] iskolaigazgató, aki nemcsak a pedagógiának, hanem a pálinkáknak is nagy szakértője volt. Megforgatta a szájában, és azt kérdezte: "Mindig ezt iszod?" "Leginkább igen" - mondtam büszkén. "Egy kicsit ciános - szólt végre -, nem értem, a szilvapálinka nem szokott ciános lenni." Na, ez a kifinomult ízlelés nagyon tetszett a társaságnak, és rögtön elhatároztuk, hogy Ferivel is próbát teszünk. Loránd Ferenc, a KOMP-csoport vezetője szintén szerette a minőségi italt, amíg az egészsége engedte, és értett is hozzá. És jött is. "Nem mondunk semmit, kóstold meg, mit szólsz hozzá! Na, érzel valamit az ízében?" "Egy kis keserűmandulát" - mondta Feri, és a kis csapat el volt ragadtatva. Azóta sem tudom, hogy baj-e, ha a szilvapálinka keserűmandula-ízű, de ez a márka ma is az egyik legjobb a piacon.

Szóval rendeltem volna egy pohár szatmári szilvát a Kis Öregtől, akit aztán nagyon megszerettem. Azt mondják, meghalt már. Ha így van, nyugodjék békében. De nem volt, és azóta sincs ez a szesz a Restiben, a bekeretezett reklámképek csak dekorációs célokat szolgálnak. "Van viszont beszterci szilvánk" - mondta a Kis Öreg. "Kóstolja meg!" Azóta iszom a M*-i szeszgyár besztercei szilváját a Restiben hetenként egyszer, és nagyon fájna, ha le kellene mondanom róla.



Nem a pálinka miatt, vagy nem elsősorban ezért. A Kis Öreg már régen nem kérdezi két ujjával mutatva, hogy hozhatja-e a kupicát, de itt vannak a lányok, akik szintén tudják már, hogy mit akarok: szilva, túrós csusza és Borostyán a változtathatatlan menü. Ülök a restiben, egyedül, várom a vonatot, nézem az embereket, a falakat, a felszolgáló lányokat, és otthon érzem magam Borsodban, Miskolcon, útközben, otthon a Restiben.

Ha forradalmat lehet csinálni a szavazófülkében, csakhamar utcai masírozással lehet szavazni.

http://www.facebook.com/knauszi/posts/136578606370230