Nálunk soha nem volt szokás kopogni, amikor benyitunk egymáshoz. Azt viszont elég hamar elhatároztam, hogy a lányaimhoz nem nyitok be kopogtatás nélkül. Így is tettem. Nem belülről jött ez, valahol olvastam, regényben vagy visszaemlékezésben, valaki leírta, hogy amikor gyerek volt, vele így viselkedtek a szülei, és ez tetszett nekem, szép, civilizált dolognak gondoltam. Amikor a legkisebb lányom először kopogtatott az én szobám ajtaján, majdnem kiröhögtem, mit marháskodik. Aztán rájöttem: megtanult valamit, amit soha nem kértünk tőle, amit ha elmulasztott, soha nem szidtuk össze érte. Pusztán a példa által. És örültem.

http://www.facebook.com/knauszi/posts/10151766824230225