Az úgy kezdődött, hogy valaki felhívta a feleségem. Mi a lányokkal csak figyeltünk, és kiderült, hogy találtak valahol a Balaton környékén egy kölyökcicát elhagyatva, nem tudnak vele mit csinálni, kéne valaki, aki befogadja. Hát sajnos, mi nem tehetjük. És valóban, akkor éppen elég nagy volt a szaporulat nálunk. Voltak ilyen időszakok, amikor a normálisnál némileg több macska uralta a lakásunkat.
De ugye a kölyök, az más. Az már hiányzott. És amikor könyörgően néztünk a feleségemre, akkor ő is be kellett hogy lássa: neki is hiányzik már egy kölyökcica. Így került hozzánk a Balatonról Carlos, a vörös kéjenc. Mert valódi kéjenc volt, ha csak hozzáértünk, izgalomba jött. Játszott, simogattatta magát. Az első pillanattól megbízott bennünk, hanyatt feküdt, élvezte, ha a hasát simogatjuk. És harapott. Hihetetlen érzékkel és gyengéden. Ő volt az egyetlen macskánk, aki szeretett harapdálni, és soha nem kellett tőle félni, mert mindig tudta, hol a határ. Hogy a harapás csak játék, és nem szabad, hogy fájjon.
Carlos folyékony volt. Ezt elég nehéz megmagyarázni. Egy kicsit olyan volt, mint Dalí órája: eldőlt, és lefolyt az ágyról például. Mindenesetre nagyon megszerettük.
Néhány évig velünk élt. Aztán súlyosan megbetegedett, el kellett altatni, mert nagyon szenvedett, és akkor elment egy másik világba, ahol remélhetőleg még több testi örömben van része, mint ebben a földi siralomvölgyben volt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése