"Most elmegyek infarktust kapni" – idéztem (félig) tréfásan, és azonnal segítő karok nyúltak felém. Ez a telefonbeszélgetés "örök pillanatként" égett bele a szívembe. És ma úgy gondolom, életem egyik nagy ajándéka, hogy része lehettem annak a munkatársi ÉS szeretetközösségnek, amelynek tagjai Ádám Anetta, Juhász Orchidea, Lubinszki Mária, Szurmai Éva, Ugrai János és utóbb Makrai Kata voltak, és ahol a másikért érzett aggodalom mindig fontosabb volt, mint a Dolgok és az Ügyek. "Sajátos szervezeti kultúra" – mondta erre valaki rosszallóan. És a maga szempontjából bizonyára igaza is volt. Öregszem. Szentimentális lettem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése