Panelból költöztünk kertes házba tíz évvel ezelőtt, akkor kezdődött macskás életünk, amiről most írni szeretnék. Nagyon sok macskánk volt. Volt, aki már itt élt, mielőtt ideköltöztünk volna, volt, aki a szomszédból hozzánk pártolt, volt akit messziről hoztak, és befogadtuk, és persze jó páran nálunk születtek. Megtanultam, hogy nincs két egyforma macska, mindegyik külön egyéniség. És nagyon sokan haltak meg fiatalon. Volt, aki egyszerűen eltűnt, volt akinek az út szélén találtuk meg a tetemét, volt, aki a kezeink között pusztult el betegen, és volt, akit el kellett altatni, hogy ne szenvedjen. Már jó pár éve két macskánk van, valahogy stabilizálódott a népesség: Cicus és Lurci.
Cicussal kell kezdeni, mert ő a legrégebbi, aki mindent túlélt. Ez a kert az ő birodalma volt, amikor mi, az idegen megszállók megérkeztünk. Azt hiszem, soha nem fogja megbocsátani nekünk, hogy más macskákat is befogadtunk. Mi viszont örültünk az őslakosnak, és a rendkívül fantáziadús Cicus nevet adtuk neki. Távolról feketének látszik, az is, de barnás, néhol világos foltokkal. (Update: teknőctarka, amiből tudhattuk volna, hogy nőstény.)
A macskaszakértő család egyik tagja – már nem emlékszem, ki – már az elején megállapította, hogy Cicus fiú, és ezt mindenki tudomásul is vette. Akkoriban még az a - később rövid életűnek bizonyuló - koncepció érvényesült, hogy a macskák nem jöhetnek be a lakásba. Tudniillik minden macskaszőrös lesz tőlük, és különben is, nem oda valók. Cicus viszont egy nap elkezdett különösen viselkedni: mindenáron be akart volna jönni. De mi szigorúak voltunk: reggel kitettük neki a kaját, és ő mindjárt szaladt is, hogy fölfalja. Azon a reggelen egyedül voltam, kitettem a reggelit, de rémülten tapasztaltam, hogy Cicus nem jön. Körbejártam a kertet, a cica sehol. Van egy kis sufnink, ahova egy lyukon be tudnak surranni a macskák, annak az ablakán is belestem. Ijesztő volt, amit láttam: Cicus egy lavórban feküdt, és valahogy mintha véres lett volna, illetve... valami mozgott alatta, mellette. Azonnal telefon a feleségemnek: "Megszült a Cicus!" "Mi????" Akkor született Cirmi, a hercegnő, akiről később fogok írni. És jött az anyaság szép időszaka. És a macskák persze szép lassan beköltöztek a házba. Ha nem is könnyen, de megtanultuk, hogy a macskákat ivartalanítani kell. Ez lett a sorsa Cicusnak is. És itt kell elmondani, hogy Cicus soha nem volt olyan, mint amilyennek a macskátlan népek a macskákat elképzelik. Nem szerette például, ha hozzáérünk, ilyenkor képes volt figyelmeztetés nélkül azonnal karmolni, éles visítás kíséretében persze. Az ivartalanítás után még barátságtalanabb lett, valójában el is hagyott minket. Teljesen olyan volt, mint aki megsértődött. Átköltözött a szomszédba, és csak néha jött át. Tényleg olyan volt, mintha meg akarná látogatni a lányát. Na jó, nem volt olyan, nem sokat foglalkozott Cirmivel.
Aztán egy-két éve valami történt. Cicus visszajött. De nemcsak visszajött, hagyta magát megsimogatni is. Hagyta magát? Elkezdte követelni a simogatást. Odamegy hozzád, és ha nem kezded simogatni, akkor a mancsával húzza maga felé a kezed. De azért az alapneurózisa megmaradt: jellemzően nem nyugszik meg a simogatástól, hanem szinte azonnal odébb megy, aztán visszafordul, és újra követeli. És nagyon kell vigyázni, mert egyszer csak elege lesz az egészből, felkiált, és kieresztett karmokkal a kezedhez kap. Az ilyesmi egy kicsit véres dolog. Néha még az is megtörténik, hogy az ölembe mászik, sőt egyszer-kétszer meg is nyugodott ott. Van azonban (még) egy rossz tulajdonsága: képtelen megtanulni, hogy nem illik kitolt karmokkal emberek ölébe mászni. Különösen nem illik ilyen fegyverzetben "dagasztani", azaz a gazdi combját a mellső lábakkal gyúrni.
De én szeretem, és talán a legjobban az összes cica közül. És egy időben az ágyamhoz szokott. Ez azt jelenti, hogy este bejött a szobámba, és az ablakpárkányon várta, hogy mikor fekszem le. Akkor aztán azonnal az ágyon termett, követelte a simogatást, elment, visszajött, elment, visszajött, végül valahol a lábamnál lefeküdt és elaludt. Éjszaka persze többször fölébresztett, hogy simogassam. Hónapokig tartott ez a szerelem, mostanában már megint nem jön a szobámba, és őszintén szólva ezt nem bánom, mert mégiscsak könnyebb egy neurotikus macska nélkül végigaludni az éjszakát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése