Cirmi Cicus lánya volt, egészen világos cirmos. Különös, érzékeny cica volt. Soha nem szerette, ha hozzáérnek, egész életében csak ritkán tűrte el a simogatást. Volt benne valami előkelőség. Ha jól emlékszem, a személyi igazolványába (az állatorvosi könyvecskéjébe) még a Romy név volt bejegyezve. Romy hercegnő a 80 nap alatt a Föld körül Willy Foggal c. rajzfilmsorozat szereplője volt, egy macska, és a mi Cirmink már kölyökkorában hercegnős volt. De aztán ez a név nem maradt rajta. Cirminek a kommunikációja volt egészen rendkívüli. A kertünk kapuja előtt az utcán van egy fa, szeretett annak az ágán üldögélni. Amikor hazaértünk, onnan köszönt le nekünk mindig egy rövid nyávogással. És itt érdemes szólni egy pár szót arról, hogy a macskák nagyon különböző módokon jelzik, ha ki akarnak menni a házból. (Lévén, hogy már jó ideje a macskáink kétlakiak, azaz a házban is és a kertben is élnek. A dolgukat mindig kint végzik, nagyon diszkréten.) Cicus például egyszerűen leül az ajtó elé, és várja, hogy valaki észre vegye. Lurci, a másik mostani cica előszeretettel kezd el kapirgálni egy papucsot vagy cipőt. Erre a feleségem érthető módon allergiás, ezért rögtön kiengedi. Volt olyan macskánk is, aki logikusan kapirgálni kezdte az ajtót. Nem így Cirmi. Ő ha ki akart menni, megkeresett valakit a háziak közül, odament hozzá, a szemébe nézett, és egyszerűen annyit mondott: nyau. Ha az emeleten voltunk, akkor odajött, és ott szólt. Elképesztően emberi volt.
Cirmi anyának sem volt utolsó, kétszer szült, mielőtt az ivartalanítást elvégeztettük volna, így elsősorban felelős a Knausz-ház macskaszaporulatáért. A helyszín előkészítése mindig külön kínszenvedés volt. Mert hiába készítünk mi kényelmes és biztonságos helyet az alomnak, a macska ott fog szülni, ahol ő akar, azon a helyen, amit ő nézett ki magának. És ha ez a kanapé ágyneműtartója, akkor ott, bármennyire is nem szeretnénk. Mondjuk, meg lehet érteni, igazán védett helynek tűnik. Az anyai ösztönök később sem haltak ki belőle: a befogadott kölyökcicáknak több esetben is anyjuk helyett anyjuk volt.
A macskákat fenyegető veszélyek őt sem kerülték el. Akárcsak a már emlegetett Lurci, ő is megsebesült a farkán. Hogy ezt egy másik macska, egy kutya vagy egy embertársunk tette-e vele, azt nem lehet tudni, mindenesetre le kellett vágni a farkát. Aztán jöttek a betegségek, az állatorvos, az injekciók. Végül valami tüdőgyulladás lehetett, ami végzett vele. Már nagyon legyengült állapotban hoztam haza az orvostól, ahol az utolsó szurikat megkapta, miközben tudni lehetett, hogy sok esély nincs. Mire hazaértem vele, már nem tudott kijönni a macskahordozóból, és hamarosan el is pusztult.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése