Kedves Pista!

KI - 04

Ez a poszt egy vita része. 

• Eredeti posztom (KI - 01)
• Nahalka István első válasza (NI - 01)
• Az én első válaszom (KI - 02) 
• Nahalka István második válasza (NI - 02)
• Az én harmadik válaszom (KI - 03)
• Ez a poszt (KI- 04)

Kedves Pista!

Egyszer minden vitában eljön a pillanat, amikor egyik vagy másik, esetleg mindkét vitatkozó fél úgy érzi, hogy új érvekkel már nem tudja gazdagítani a vitát, így inkább megpróbálja összefoglalni a saját álláspontját. Én most a magam részéről ezt érzem, ezért azt javaslom, hogy mindketten készítsük el a saját összefoglalónkat. Persze simán lehet, hogy ebbe a szövegembe is bekerülnek olyan váratlan megfogalmazások, amelyekre muszáj lesz reagálnod. Ha így teszel, az mindenképpen helyénvaló lesz, de semmiképpen nem várom el.

És nagyon szeretném megköszönni ennek a vitának az élményét. És noha az alábbiakból talán az derül ki, hogy nem tanultam semmit, és hogy megátalkodott vagyok, nekem ez nagyon sokat adott, és valójában nagyon is sokat tanultam.

1. A dolgokról, ahogy önmagukban (az emberi megismeréstől függetlenül) vannak. Mit tudunk erről? Ez nyilván a vita legkevésbé gyakorlatias kérdése, meglehet nem is kéne erről beszélni, de az elején elkövettem azt a hibát, hogy leszögeztem az álláspontom abban a hitben, hogy ezt nem is vitatja senki. Kiderült, hogy te másképp látod, ezért térek rá vissza. Szóval mit tudunk a dolgokról magukról? Azt vallom, hogy semmit vagy majdnem semmit. Ez logikailag adódik, ha az emberi megismeréstől elvonatkoztatva kérdezek rá a dolgokra. Miért mondom akkor, hogy "majdnem semmit"? Azért, mert tudni vélem, hogy a dolgok léteznek. (Vagy hogy a Dolog létezik?) Mert mi ennek a hipotézisnek az alternatívája? Azt hiszem, csak egy van, a szolipszista hipotézis, azaz hogy csak az én tudatom létezik, és nincs egyáltalán semmi más. Ez szerintem elgondolható, de azon túl, hogy felettébb valószínűtlen, még az is jellemzi, hogy semmi se következik ebből a lehetőségből. Ha netán úgy is van, hogy nincs semmi, én kénytelen vagyok ennek a (látszat-?) világnak a szabályai szerint élni, mintha lenne testem, érzékszerveim, lennének más emberek, stb.

Az a lehetőség, hogy az életünk számítógépes szimuláció (miközben testünk talán tápoldatban lebeg) – persze ez csak egy példa a számtalan lehetőségre, amelyek szerint megtévesztő látszatvilágban élünk – valójában nem tartozik ide, hiszen ebben az esetben van valami, ami a mátrixon túl van, akár módunkban áll szembesülni vele, akár nem. Ha viszont sikerül Morpheus pirulája segítségével kiszabadulni, és színről színre látjuk a valóságot, ezzel csak áthúztuk a lótetemet az Ó utcába. Továbbra is csak azt látjuk ugyanis, amit a szemünk látni enged, és nem a dolgot magát.

2. Az objektív valóságról. Amikor én a valóságot emlegetem – és bevallom, érzelmileg erősen kötődöm Valóság nagybátyámhoz, ezért szívesen emlegetem –, nem az előző pontban körülírt "Dologra" gondolok (amiről nem tudunk semmit), hanem valami másra. Na de akkor mire? A nehézséget nyilván az jelenti, hogy az udvaron álló fa számomra csak egy képzet, de hogy ténylegesen mi van ott (és hogy egyáltalán van-e tér, amelyben az "ott" szó értelmezhető), azt az előző pont értelmében nem tudhatom. Van azonban egy különös és szívet melengető körülmény: a fát nemcsak én látom, hanem bárki, aki ránéz, akinek megmutatom, és ha netán vak, megtapogathatja, és egy fát fog érezni az ujjaival. Ezt az emberiség összes tagjára nézve persze nem tudom bizonyítani, mint várakozást azonban alighanem mindenki jogosnak fogja érezni. Tekintettel arra, hogy az egyes emberi elmék valóban lényegesen különböznek, ez a mindennapi konszenzus távolról sem magától értetődő, és mindenesetre magyarázatra szorul. Én nem látom okát annak, hogy komolyan kételkedjem abban a kézenfekvő magyarázatban, hogy a konszenzust az teszi lehetővé, hogy az a fa valóban ott van, és valóban olyan, amilyennek mindannyian megtapasztaljuk. Ti. abban az értelmezési keretben, amit emberi megismerőképességünk (aminek a gyökerei nyilván az állatvilágba nyúlnak vissza, tehát biztosan nemcsak az emberre jellemző) korlátai számunkra kijelölnek. Ebben a világban van tér, idő, kiterjedés, mennyiség, okság és hasonlók. Az a fa "ebben a filmben" az objektív valóság része valahogy úgy, ahogy a Casablancában objektíve léteznek a biankó útlevelek. Amíg ezt a filmet nézzük, addig el kell fogadni, hogy léteznek, éspedig a film minden nézője számára.

Számomra ez a mindennapi konszenzus azt üzeni, hogy tapasztalati világom a többi emberrel közös világ, még ha tapasztalataink különböznek is. Abban szeretnék hinni, hogy azokban a bonyolultabb esetekben is, amelyekben tapasztalataink és az azokból levont következtetések ellentmondanak egymásnak, megvan az egyetértés elvi lehetősége. És ez a lehetőség abból fakad, hogy közös világban élünk.

Igazából az a kérdés, hogy ha tudom, hogy mindig csak képzetekkel van dolgom, ha a fene fenét eszik is, akkor miért ragaszkodom ahhoz, hogy objektív valóságról beszéljek. Két egymással összefüggő válaszom van erre.

1. Mindennapi életünket úgy éljük – de nekem úgy tűnik, a tudomány is úgy működik –, hogy mintegy munkahipotézisként feltételezzük, hogy tapasztalataink a valóságot mutatják. Nem látom, mennyiben lenne más a gondolkodásunk eredménye, ha eközben folyton figyelmeztetnénk magunkat, hogy – mondjuk – az a fa talán nincs is ott, az csak egy képzet. Olyan ez, mint amikor egy izgalmas film nézése közben azzal csillapítjuk a társunkat, hogy "nyugi, ez csak egy film". Ez néha helyénvaló lehet, de általában nem sok értelme van.
2. Az olyan fogalmak, mint objektum, objektív, valóság évszázadok óta meghatározó szerepet játszanak a filozófiában, nagyon nehéz lenne róluk lemondani. Ráadásul az őket használó filozófusok általában teljesen tisztában voltak azokkal a problémákkal, amelyekről mi beszélgetünk (vagy amit nekem ebből sikerült megértenem).

3. Az igazságról. Vívódom ezen az igazságdefiníció dolgon, de alapjában ugyanott vagyok, mint az első posztomban. A kérdést én úgy vetném föl, hogy az előző pontban körvonalazott valóságról szóló kijelentések lehetnek-e igazak vagy hamisak. Szerintem igen. Ha azt mondom, hogy "Egy fa áll az udvaron" – joggal nevezhetem ezt a mondatot igaznak abban az esetben, ha igazáról megbizonyosodtam. El tudok gondolni szisztematikus eljárásokat abból a célból, hogy ezt a bizonyosságot megszerezzem. Ilyesmire gondolok:

• odanézek, hogy látom-e,
• megtapogatom, érzékelem a kezemmel is, hogy áthatolhatatlan,
• emberek egy reprezentatív mintájával megnézetem, hogy ők is látják-e,
• mintát veszek a fa törzséből, ágából, leveléből, és ezeket megvizsgálom, hogy valóban fáról van-e szó,
• hosszú időn keresztül megfigyelem a fa életműködését,
• stb.

Az ilyen jellegű eljárást nevezném én a kognitív adaptivitás megállapításának. Vagyis azt teszteltem, hogy tapasztalataimat kellőképpen magyarázza-e az az elmélet, hogy egy fa áll az udvaron. Általában nyilván nincs szükség ilyen bizonyítási eljárásra, néha azonban még ilyen egyszerű esetben is felmerülhetnek kételyek (vö. Gázláng).

Az én igazságdefinícióm tehát a kognitív adaptivitás? Nem egészen. A fenti vizsgálati eljárásokat nehéz lenne önkényesnek nevezni, vagy pusztán azzal indokolni őket, hogy az emberiség történetében az ilyen eljárások általában beváltak. Tartalmilag nézve minden kérdés ugyanabba az irányba mutat: annak bizonyítása a cél, hogy a fa valóban ott áll. Nem az a kérdésem, hogy hasznomra van-e az a hiedelem, hogy egy fa áll az udvaron (kétségkívül hasznomra van), hanem hogy valóban ott áll-e. Vagy talán meggyőzőbb példa: hasznára lenne-e Paulának, ha abban hinne, hogy a gázláng nem halványul el? Bizonyos értelemben igen, könnyebb lenne az alkalmazkodás a helyi viszonyokhoz, más szempontból nem, kételkedni kellene az ép elméjében, nehéz dilemma ez. A kognitív adaptivitás vizsgálata viszont a valóságra vonatkozik. Most úgy látom, hogy a kognitív adaptivitás fogalma az igazság ellenőrzésének módszerei felé nyit utat, de nem szolgál igazságdefinícióval. Némileg röstellem, de továbbra is azt gondolom: egy állítás akkor igaz, ha jól írja le azt, ami van.

Hogy ez hogyan lehetséges – azaz az a mondat, hogy "Egy fa áll az udvaron" mégis hogyan képes egy egyáltalán nem nyelvi természetű tényállásra utalni –, ez egy érdekes kérdés, és nyilván sok jeles elme próbálta már megoldani, meglehet meg is oldották már, de úgy érzem, megengedhetem magamnak, hogy engem ez ne érdekeljen. Elfogadom, hogy a nyelv ilyen: képes tényállásokra utalni, és az így keletkező kijelentések egy része tudományos eszközökkel ellenőrizhető.

Hogy a bonyolultabb és absztraktabb elméletek is lehetnek-e igazak, azt nem tudom, Valahogy úgy érzem, hogy ez az absztrakció mértékétől – és így a bizonyíthatóságtól – függ. Az olyan markáns elméletek esetében, mint a magyar nyelv finnugor eredete vagy az evolúció, én hajlamos lennék azt mondani, hogy ezek lehetnek igazak vagy hamisak, de az olyan "nagy elbeszélések" esetében, mint a marxizmus vagy a pszichoanalízis, már én is furának találnám a kérdést.

4. Az igazság szeretetéről. Továbbra is nagyon különösnek tartom, ha az igazság fogalmáról a hazugságra, a könnyen emészthető "rövid gondolatmenetekre" és az előítéletekre asszociálunk. Szerintem az igazság pont ezek ellentéte. Vegyük az utóbbit. Az, hogy előítéleteink – vagy kevésbé értéktelített szóval: előfeltevéseink – vannak, nagyon emberi dolog. Mindenkiben vannak olyan tudások, amelyeket nem akar megkérdőjelezni, ezen a szemüvegen át látja a valóságot, és csak ezen a szemüvegen át lát jól. Ha levenné, elhomályosodna minden. Ha jól értem Kuhnt, a tudomány is így működik: pont attól hatékony, hogy bizonyos kérdésfelvetéseket hülyeségnek tart, és kizár magából. Egészen addig, míg ki nem derül, hogy ezek az előfeltevések zavarokat is okoznak, és felmerülnek olyan ötletek, hogy ezeken talán túl kéne lépni. Az emberek a mindennapi életben sokszor nem így működnek, hanem esetleg életük végéig ragaszkodnak kedvenc előítéleteikhez. Mit akarok ezzel? Csak azt akarom mondani, hogy ez a ragaszkodás nem az igazsághoz való ragaszkodás, hanem éppen ez zár el attól, hogy továbblépjünk a – sajnos bonyolultabb (sokszor kontraintuitív) – igazság felé. (Elmenjünk az optikushoz, és új szemüveget csináltassunk.) Ezt a hajlamot a továbblépésre, a látókör tágítására nevezném én az igazság szeretetének, és egyre inkább azt gondolom, hogy ez az oktatás legfőbb célja.

Korábban felírtam a demokrácia képletét (és nem kerülte el a figyelmem nagyon is fontos bíráló megjegyzésed). Most szeretném pontosítani.

DEMOKRÁCIA = KONSZENZUSKERESŐ DISKURZUS + KOMPROMISSZUMKERESŐ DISKURZUS + A TÖBBSÉGI AKARAT ÉRVÉNYESÍTÉSE

Előbb az összeg első tagját, aztán a másodikat mosta el a felejtés, és maradt a többségi elv, amely önmagában az autoriter rendszerek melegágya. Megállapodni arról, hogy mi a közérdek, hogy mi az, ami mindenkinek jó, csak akkor lehetséges, ha érdekel bennünket állampolgárokat, hogy mi az, ami van, és hajlandóak vagyunk bonyolult gondolatmeneteket végiggondolni (a régiek úgy mondták: az ész útmutatását követni). Azaz ha hiszünk a közös valóságban (ahogy te is teszed), és keressük az igazságot (szerintem ezt is teszed, példamutatóan, csak más nyelvet használva).

Mert az igazság fogalmának használata – és ez az utolsó megjegyzésem – nem azt jelenti, hogy tökéletes és végleges igazságokat keresek. De hát ilyenekben a felvilágosodás óta (úgy értem, amióta az isteni igazság kikerült a mainstream filozófia látóköréből) szerintem senki nem hisz. De az, hogy közelítő és ideiglenes igazságokban hiszünk, még nem ok arra, hogy feladjuk azt az igényünket, hogy különbséget tegyünk igaz és hamis között.